Tovább a Triglav-ra



Triglav 2864m (Szlovenia)
2010.08.20-22.

Tudod, mióta vágyom oda? Mióta csak először meghallottam a hegy nevét. Valahogy olyan misztikusan hangzott. Aztán láttam képen a többfejű istenséghez hasonlatos alakját, és egy csöpp kétségem sem maradt, hogy oda kell mennem. Vonzottak a fenséges meredélyek, a smaragdzöld lankák, tavak. Úgy hallottam, „őfelsége” elég szeszélyes, nem mindig, és nem mindenki látogathatja meg. Így erősen szorítottunk, hogy megkapjuk az engedélyt.



1. nap
A kiutazás napját jobb nem feszegetni. A lényeg, hogy egyszer csak elindultunk. Ki akartuk pihenni magunkat, ezért nem volt ez korai időpont, még az is felmerült, hogy estére felmegyünk a Triglav házhoz, hogy másnap csak meg kelljen mászni a csúcsot, és lejönni. A balatoni csúcsforgalmat (lépésben az M7-en Siófokig) persze nem kalkuláltuk bele a tervbe, így esett, hogy délutánra értünk a hegyek lábához. Amikből persze semmi sem látszott, mert bár bágyadtan sütött a nap, és izzasztó volt a levegő, a magasabb helyek fölött párák, felhők gomolyogtak. Ezért úgy döntöttünk, másnapra halasztjuk a Triglavot, és az amúgy is útba eső Bled és Bohinj látványosságait vesszük szemügyre. A bledi letérő után újra dugóba kerültünk, a városka felé ugyanis hosszú kocsisor araszolt, ezért mérgünkben megállás nélkül hajtottunk végig a tó mellett, és csodáltuk meg a szemközti sziklát a kastéllyal, meg a szép kis szigetet. Valójában fellélegeztünk, mikor végre Bohinj felé kanyarogtunk a kissé kevésbé népes országúton. A bohinji tó zöldje csillogott, a parkolóban bőven volt hely, kényelmesen szedelőzködtünk, hogy tájékozódjunk a Vogel-re induló felvonó felől. Hamar kiderült, hogy fél óránként jár, és 13,8 € fejenként oda-vissza. Beneveztünk hát egy fuvarra. A kabin meglepő sebességgel (9 m/s) lódul neki, és pár perc alatt fenn van a háznál, az utolsó métereken szédületes sziklák fölött, majdnem függőlegesen emelve. Fenn pedig barátságos lejtők, hangulatos házak, és kiránduló utak tömkelege. Érdemes lehet itt túrázni, bár a kilátásról csak némi fátyolos fogalmunk lett, a környező bércekből pedig semmit sem láttunk. A lift sebessége igazán csak a visszaúton érvényesült, amikor az indulás után látványos zuhanásba kezdtünk a zöldellő hegyhátak és a smaragd tó panorámája fölött.
Csak este, sátorverés után jöttem rá a Dovje-i kempingben, hogy a cipős táskám, amiben a bakancsaim, zárt cipőim készülődtek a nyaralásra, alighanem otthon maradt. Hát így vesztettünk el egy teljes napot.


2. nap

Ami tulajdonképpen már a harmadik.
Cél: Triglav
Szint: 1900m fel és le
Táv:
Útvonal: Aljazev ház – Tominsek út – Triglav ház – Triglav csúcs – Triglav ház – Prag út – Aljazev ház
Szállás: Dovje, kemping. 15 € kettőnknek éjjelente, plusz a zuhany, ami 50 cent ellenében 4 percig használható. Mosogató, aprócska bár és még annál is kisebb medence, bámulatos kilátással a hegyekre


Még sötét van a dovjei kempingben öt órakor, mikor ébreszt a telefon. Semmi mozgás, errefelé, úgy látszik, nem nagyon szokás a korai indulás. Könnyen megtaláljuk a Vrata völgy felé vezető utat az ékszerdoboz szépségű Mojstranán keresztül a korai derengésben, és rátérünk az Aljazev Dom felé vezető egysávos útra. Bár egyedül vagyunk, az út mentén parkoló bepárásodott autók jelzik, sokan itt fenn a hegyen alszanak, hogy minél közelebb legyenek a céljukhoz. Az út pedig itt-ott tényleg meredekebb, mint 25 fokos, a nehéz Oktavia fuldoklik is kissé bizonyos szakaszokon, de azért nem kell szégyenszemre egyesbe kapcsolni.

A parkolóban a díj ellenére már sok autó áll, emberek nyüzsögnek, felszerelést igazítanak, majd sietősen indulnak tovább a reggel csípős hűvösében. Én szokás szerint izgatott vagyok, ilyenkor aztán könnyen hozok döntéseket. Dugig tömött hátizsákomról is gyorsan csökken: kikerül belőle a matrac és hálózsák, tehát mostantól esélyünk se lesz, hogy fenn aludjunk a házban, egy nap alatt kell megtenni a cseppet sem könnyű utat. Ámde könnyített felszereléssel, csak az esőholmit és a sisakot visszük magunkkal, vizet is csak egy-egy palackkal, hiszen útközben ott a Triglavski Dom. Zoli csendesen somolyog, szerintem már régen így tervezte. A völgy bejáratát már reggeli fényben pillantjuk meg, itt fotózunk párat a hatalmas karabinert formázó partizán emlékműnél. Szép új, piros jelzőtáblák vannak itt felszerelve, nehéz lenne elvéteni a balra forduló Tominsek utat, ami az erdőben folytatódik tovább meredeken a fal felé fordulva. Vagy egy órát így haladunk, míg már végre nemcsak a Triglav csúcsát, hanem a völgy túloldalán húzódó vonulatot is megvilágítja a napfény. Végre sziklákhoz érünk, van néhány vaspöcök is, hogy megkönnyítse a haladást. Nagy nehezen végre kijutunk a fák közül, és elénk tárul az a híres északi fal.

A fal tényleg nagyon impozáns, szinte teljesen függőleges, kicsit még talán ki is hajlik felül, legalábbis ebből az egér-perspektívából. Gyűrt, vízszintes rétegei vastagon, szürkés-fehéren fodrozódnak, félelmetes arcot vágnak a túrázókra. Mi egy kicsit keletebbre haladunk, könnyebb terepen. A/B nehézségű helyek váltják egymást, hol jól kitaposott, ámde kitett ösvényen haladunk, hol tagolt, jól mászható, dróttal vagy cövekekkel biztosított sziklán. Kevesen vannak az úton, pont megfelelő a népsűrűség, egy-két szembejövő társaság érkezik csak, az egyik persze pont az egyik legkényesebb helyen, egy keskeny hajlatban, de nem gond, ügyesen kerüljük egymást.

Még árnyékos az északi oldal felső része, mikor elérjük egy nagy törmeléklejtő mellett a Prag út csatlakozását, ahol szemmel láthatóan már sokkal többen járnak. Innen hosszan látszik az út felfelé, és hangyaként nyüzsögnek rajta a csoportok. Itt tízóraizunk, és felöltjük a napos oldalra való felszerelést: napszemüveg, rövid ujjú, sapka kerül ránk. Az egyik csoport olyan részeg, hogy alig áll a lábán: jó buli lehetett este a házban. Vagy a csúcstámadást ünnepelték valami töménnyel? Mellesleg: a szlovének ordítanak. Szép és tiszta az ország, mintha Ausztriában járnál, a szlávság csak ezen az apró momentumon érződik. Rikoltanak, kiabálnak, csatakiáltanak, hujjognak meg vijjognak. És persze köszönnek, ami nagyon vidám és kedves, de ennyit nem köszöngettem még soha, semmilyen hegyen, mint a Triglav-on.

A töredezett, árkokkal és hasadékokkal szabdalt sima sziklájú, a hajlatokban hófoltokat őrző hegyhát a kedvencem az útban. Nem túl meredek, viszont izgalmas, változatos, és végig csodálatos róla a panoráma a Triglav csúcsára, és a környező kisebb csúcsokra, mint például a Begujnski-ra. Látszik a Stanic ház is a távolban, a fodros felhők között. A Triglav ház előtt még egy könnyű mászás vár ránk, és fenn is vagyunk 2515 méteren. A ház körül persze tömeg és bűz fogad, ám a fantasztikus kilátás kárpótol mindenért. Nem pihenünk sokáig, nem érezzük magunkat túlságosan fáradtnak, és ott magasodik, hívogat a csúcs tömbje is. 300 méternél lényegesen magasabbnak tűnik így alulról.

Előbb kissé leereszkedünk, majd újra emelni kezd az út. A mászós szakasz kezdetén család két gyerekkel próbálkozik a mászással, az egyik gyerek az apa hátára applikálva, valami házilag barkácsolt szerkezettel, a másik beülőben, biztosítani tanulgat épp. Előbb bosszankodunk, hogy minek jönnek ezek ide a tömegbe, ezzel a lassú tempóval, de aztán látjuk, hogy az apa hátán lógó gyerek sem egy kisfiú, legalább 10-12 éves, és 40 kilónál biztos, hogy több, tisztelni kezdjük az apai teljesítményt. Valószínűleg sérült, vagy a mozgásában korlátozott a fiúcska, fentről biztatja hasonló korú testvérét: magyarul.

A könnyebb mászóka után bal felől kerüli az út a sziklát, és egyre meredekebbé, kitettebbé válik. Ezen a szakaszon nincs drót, csak a falba erősített vascövekekbe lehet kapaszkodni, ami eléggé megnehezíti a kétirányú forgalmat. Egyre inkább nehezemre esik a mászás, egyre jobban érzem a fáradtságot a vádlimban, combomban. Egyre sűrűbben állok meg pihenni, egyre hosszabb időkre. Végre elérjük a Kis-Triglavot, innen könnyebb, és nagyon látványos szakasz jön, átkelés a két csúcs közötti keskeny gerincen. Az ilyen utakat már a Lugauer-en és a Priel-en is nagyon szerettem, bár itt szinte korláttal van védve, ami azért a túrázók mennyisége és összetétele (könnyed hétvégi családi kirándulásnak szánják sokan, kis gyerekek, családanyák, nyugdíjasok is jönnek) tökéletesen indokolttá tesz. Keserves az utolsó emelkedő, de végül fenn állunk a csúcsbódé tövében sokadmagunkkal. Nagy a sorban állás a fotókészítéshez, én is a kezébe nyomom egy idegennek a gépemet, hogy mire oda kerülünk, készen álljon a kép készítésére. Elkészül a kép, szépen süt a nap is, úgyhogy keresünk egy néptelenebb pontot a hegytetőn, hogy nyugodtan fogyaszthassuk el az ebédünket. Jól esik a szendvics és a csoki, főleg, hogy tudjuk, szükség lesz még az energiáinkra lefelé.

Az első szakaszt a Triglav házig kimondottan élvezem, végre nem akar kiszakadni a tüdőm, és még a tömeg is mintha csökkenne kicsit, ügyesen kerülgetjük a szembe jövőket és lassabban haladókat. A csúcs közben felhőbe bújt, de lefelé még mindig nagyon szép a kilátás. A zúzós cövekes szakaszon 60 év körüli bácsi dúródik felfelé istent és embert nem ismerve, szandálban. Egy osztrák nő rá is szól, persze a kora miatt azért csak csínján, tényleg szédületes teljesítmény, ahogy halad, de egyébként meg senkire sem figyel. Mi sem udvariaskodunk már annyit, mint felfelé, mert akkor sehova sem haladnánk. A háznál vizet vételezünk (2,2 € egy fél liter), és nekivágunk az előttünk elterülő katlannak. Gyönyörű ebből az irányból is, bár néha felhőben, ködben haladunk, de az időnként felvillanó táj csodálatos, no meg a ködből előtűnő sziklák és hasadékok baljós sziluettje is fantasztikusan látványos.

Mire a letöréshez érünk, szétzavarja a nap a felhőket, újra napsütésben járunk. A Prag kezdetén ezért az út helyett mi is a törmeléklejtőt választjuk, ahol pár perc alatt több mint száz métert nyerünk a szintből. Kicsit problémásabb itt a szörfölés, mint a Punta Fiames kuloárjában, de kellő odafigyeléssel azért itt is élvezetes az ereszkedés. Innen aztán szerpentin jön, unalmas, kavicsos, meredek lejtő, majd rövid, könnyű mászós szakasz, aztán megint szerpentin. A ritka drótos, cövekes leereszkedések kellemesen törik meg az út egyhangúságát, de egy idő után mégis úgy érezzük, hogy ezer és egy éve menetelünk, de mégsem közeledik sehogy sem a völgy alja. Aztán egyszer csak még egyszer balra tér az út – kicsit bosszankodom is, hogy így nem fog elfogyni a szint, nézegetem a lefelé húzódó vízmosásokat, de mintha egyszer csak mindegyiknek vége szakadna – míg végül az út is visszafordul a völgy felé, és egy sziklafal mellett leereszt a patakhoz. Bizony egy magas fal tetején jártunk, még jó, hogy meg sem próbáltunk a vízmosásokban lejutni, ezen a falon igen nehéz lett volna.

Átkelünk a patakon, közben jól esik a jéghideg víz, locsolgatjuk magunkat, és örülünk, hogy végre leértünk. Pedig még hátra van néhány kilométer, meg vagy 200m szint, de már sokkal simább terepen. Unjuk is rendesen, nyűgösek vagyunk, gépiesen lépkedünk, mint két morcos gyerek, mert sehogy se akar vége szakadni a völgynek, és sehogy se akar végre előbukkanni a tisztás az óriás karabinerrel. De végül mégis odaérünk, aztán az Aljazev házhoz is, de hogy még onnan is milyen messze a parkoló, arra végképp nem emlékeztünk. Itt már fele annyi autó sincs, mint reggel volt, hanyagul nyújtunk (így aztán másnap érezzük is az izomlázban), betolunk egy almát, de Zoli már csak a sörre tud koncentrálni, ami a kempingben vár ránk.

Az új sátorhelyünk fantasztikus, távol a többi sátortól, és a faházaktól is, egy teljesen egyenes placc hatalmas fenyő és kisebb diófák alatt. Éjszaka a patak monoton csobogása elnyom minden egyéb zajt, ezért tökéletesen lehet aludni. A sátor mellett széles fapad áll, ezen ülve kényelmesen lehet főzőcskézni, sörözni vagy vacsorázni. Sör és vacsi után kicsit bután ülünk itt, és csak nézünk ki a fejünkből. Még nem nagyon tudjuk elhinni, hogy igen, megcsináltuk: megmásztuk a Triglav-ot, egy nap alatt, az északi oldalról.

Folytatás következik….
Comments