Tovább a Schneebergre



Schneeberg (Ausztria) 2010.01.10.
Én ezt a hegyet már annyiszor, mindenféle irányból körbejártam, hogy nem is értem, hogy fordulhatott elő, hogy még sohasem mentem fel rá. Felmásztam a derekára a Rax irányából a Kienthaler házig a Weichtal szurdokon keresztül, túráztam többször a Höllental völgyből, vagy az északkeleti oldalán, a Hohe Wandon, de fel a hegyre nem jutottam. Hazafelé az A2 autópályán néha vágyakozva nézegettem, de mégis kimaradt. Így hát ez lett a következő úticél, és milyen napot is választhattunk volna a megmászására, ha nem ezt a borongós januári vasárnapot, amikor erős mínuszokat, és 40 centi havat jósoltak oda.
 
 
Budapesten persze esett az eső, mikor reggel hétkor kigördültünk a városból, és plusz öt fokot mutatott a hőmérő. Új útvonalat terveztem Puchbergbe: szokás szerint Wöllersdorfnál tértem le az autópályáról, de nem kanyarodtam balra a Hohe Wand felé, hanem továbbhajtottam Waldegg irányába, egészen Reichentalig, ahol balra fordultam. Innen már csak vagy 20 km viszonylag egyenes úton, és meg is érkeztünk Puchberg helyes kis városába. Továbbhaladva Losenheim irányába, nemsoká elérjük a sípályákat. Nekünk ez 10.30-kor sikerült. A felső felvonó (Sessellift) felvisz 1200 méterre, innen indul a sárga jel fel a csúcsra.

Pontosabban az egyik sárga jel. Az Edelweisshütténél ugyanis kettő is halad, erre hamar rájöttünk, miután a megtalált út a térkép által jelzettel ellentétben csak nem akart emelkedni. Visszafordultunk hát a hüttéhez, és keresgéltünk tovább. Végül találtunk egy jelet egy fán bal felé, a kerítés mentén. Sífutók nyoma is látszott ott, így hát rátértünk. Nem értettük a dolgot, mert a tisztást, amerre haladt, fent alacsony szögesdrót határolta. Viszont találtunk egy deszka átjárót, és végre egy táblát is: Fadenweg a Fischerhütte felé. Ezt kerestük! Nem sokáig örültünk neki: az út az erdőben is tüdőszaggató szögben, hatalmas köveken folytatódott. A mínusz két fok és a vastag köd sem igen lelkesített bennünket. Gyönyörű volt viszont a behavazott fenyves, és a hó sem volt túl mély így, hogy a sífutók már letaposták. Evickéltünk hát felfelé, lihegve, meg-megállva.

Rápillantottuk a térképre is újfent: az bizony sziklákat jelzett, és az utat végig sűrűn keresztező szintvonalakat. Így utólag átértékelve a Fadenweg majdnem a Tengerszem-csúcshoz vezető úttal vetélkedik az egy kilométerre eső szintemelkedést tekintve. De ezt akkor inkább nem méricskéltük, a tüdőnk úgyis érezte.

Az első sziklák fölénk magasodó óriásokként bukkantak ki a ködből. Ennek bizony a fele sem tréfa, gondoltam, mikor az utunk egyenesen feléjük kanyarodott. És persze igazam lett, bár ehhez nem kellett túl nagy jóstehetség. A csúszós, havas köveken igyekeztünk az előttünk haladók által taposott lépésekbe lépni, de mivel itt már kitett helyen jártunk, a szél időnként elsodorta, máshol feltornyozta a havat. Néha térdig szakadtunk a bele, máshol keskeny kürtőben kellett felkapaszkodni a jeges köveken, kézzel-lábbal. Megmondom őszintén, kezdtem élvezni a dolgot, nem is gondoltam volna, hogy ebbe a napba még egy kis mászókázás is fér. Ahogy egyre feljebb értünk, ritkulni kezdett a szürkeség körülöttünk. Fent megcsillant a napsugár is. Nem akartam hinni a szememnek, pedig titkon ebben reménykedtem, hogy felhők feletti napos túránk lesz.

Az egyik kő mögül kibújva szokatlan zajt hallottam. Egy zerge sasszézott könnyedén lefele a szikláról. Kapkodva szedtem elő a gépemet, és ezúttal én voltam a gyorsabb: zergeállat megörökítve! A sziklák közben még meredekebbé váltak, az út helyenként szakadék oldalában vezetett, aminek az alját ugyan nem láthattuk, de azért voltak sejtéseink. Egyes szakaszokon drótkötél biztosítás is van, örömmel ragadtunk meg minden ilyen lehetőséget. Eddig a gerinc nyugati szélén haladt az út, most egyenesen felfelé indult, fent pedig napfény csillant: megvolt a motiváció a továbbvergődéshez. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem úszhatjuk meg tovább a szelet. A gerinc felett ugyanis hópamacsok kavarogtak.


Fent elégedetten néztünk körbe: hétágra sütött a nap, a felhők hullámokat vetettek alattunk. Láttuk, hogy viszonylag hosszú út áll még előttünk a csúcsig, de már sokkal nagyobb kedvvel indultunk neki. Innen lankásabbá vált a hegy, és oszlopok mutatták az utat. Viszont a hó itt jobban nehezítette a haladásunkat. A szél ugyanis hol jegesre koptatta a hegyoldalt, hol fél méter mély hóbuckákat hordott össze rajta. Szokatlan volt a lábamnak ez a hóban botorkálás, és a hegyoldal is meredekebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott: tíz-tizenöt lépésenként pihenőt voltam kénytelen beiktatni. Zoli a sarkamban lihegett, de azért ő is a szokásosnál nehezebben bírta gyaloglást. Felkerült a maszk is az arcára, én is körülkötöttem a fejemet egy használaton kívüli pulcsival. Hol az előttünk haladók nyomaiba léptünk, hol új utat kerestünk, mert időnként a szél megmutatta, hova érdemes lépni, hogy ne süllyedjünk mélyre. A homogén felhőtakaróból egyszer csak kibukkant pár szilárd pont: a szemközti Rax és a Heukuppe lankáit lehetett látni. Minél feljebb értünk, annál jobban beláttuk a Schneeberget is. Már előre látszott, hogy ha felérünk végre, még két újabb pukli megmászása vár ránk a hegytetőn. Festői volt a táj, egyre több látszott ki a havas hegytetőből.

Megszaporodtak a körülöttünk a kétlábú hegyjárók is. Freeriderek, sífutók járták a napos lankákat. Utolsó erőmmel nekilendültem a Klosterwappen meghódításának. Ez már tényleg gyerekjátéknak bizonyult. Útközben még kaptunk egy kis ízelítőt a fény csodáiból. A hegytetőn felhőfolt suhant át, a hátulról rájuk eső fényben misztikus látványt nyújtottak a csúcsok építményei. A fényképezőgépem itt már minden exponálás után „low battery” üzenetet küldött, hiába melengettem a kezeim között. Igaz, a kezeim sem lehettek túlságosan melegek, az ujjaim végét már percek óta nem nagyon éreztem. Zoli is nekiállt beállítani a saját gépét, de bosszankodva abbahagyta. A hideg és a szél együtt megoldhatatlan feladat elé állított bennünket. Így esett, hogy csúcsfotó helyett csak néhány felhőfotónk van. Aki nem hiszi, hogy ott jártunk, keresse meg a lábnyomainkat odafent.

Három órára járt, így a négyórás liftről eleve le kellett mondanunk. Így visszamentünk a zárva tartó Fisherhüttéhez, és elrágcsáltuk a szendvicseinket a félig-meddig szélvédett teraszon. Mire elfogyott a szendvics, még jobban reszkettem, pedig már a szélálló kabát is felkerült a dzseki fölé. Viszont az indulás előtti utolsó pillanatban meleg vízzel feltöltött kulacsom jól működött, még mindig iható hőmérsékletű volt a vizem.

A térkép alapján egy másik utat választottunk a visszatérésre, mert az a felső szakaszán sziklás csak, a végén, amikor már valószínűleg sötét lesz, egyszerű, lankás gyalogút. De mivel a hüttétől sem táblával, sem botokkal nem jelezték ezt az irányt, mégis a feljövő utunk mellett döntöttünk. Kicsit aggasztó volt a gondolat, hogy hogyan mászunk majd le azon az úton, amin olyan nehézkesen vergődtünk fel, de nem volt más választásunk.

Dülöngélve és botladozva, de a vártnál gyorsabban haladtunk. Itt már nem foglalkoztunk annyira vele, hogy hova lépünk, ezért időnként térdig szakadtunk a hóba. A jeges részek viszont olyan csúszósak voltak, hogy inkább azt is elkerültük. Legjobban a tíz centi körüli hóban lehetett haladni, de megbecsülni a hótakaró vastagságát szinte lehetetlen volt, jó gyakran el is néztem. Kamásli nélkül rommá áztunk volna ezen az úton.

A felhő közben egyre feljebb emelkedett, és sötéten gomolygott alattunk. A vártnál gyorsabban értünk a sziklákhoz, és elkezdtük a lemerülést. Eleinte óvatoskodva, majd egyre gyorsabban haladtunk lefele, néha tíz körömmel kapaszkodva a kövekbe, máskor meghemperedve a hóban. A felfelé jövő nyomainkat követtük eleinte, és elég könnyen átjutottunk a dróttal biztosított szakaszokon. Felerősödött a szél, és fújta, hordta a havat. Erről a fényről, a látási viszonyokról a pár héttel ezelőtti obertauerni síelés jutott az eszembe, mikor a félhomályban a szembe hótól semmit sem láttam pályából, egészen addig, amíg testközelbe nem kerültem vele, de elhessegettem az emléket. Most talpon fogok maradni.- gondoltam. Ez ezután nagyjából már sikerült is, és ahol a friss hókupacok elfedték a feljövő nyomainkat, ott is hamar megtaláltuk újra az ösvényt. Hamarosan fák közé értünk: biztonságba. Nagyjából egy időben az utolsó lift indulásával, így csak mintegy fél órával késtük azt le. Nem bántuk, mert még egészen világos volt, könnyűszerrel lesétálhattunk a sípálya szélén néhány fentről jövő késői lesiklótól riogatva. Közben a felhők is felszakadoztak, és végre láthattuk, merre járunk. Szépséges volt a behavazott, alkonyati erdő. Ötre járt. Képek: Schneeberg



Comments