Tovább a Rax-ra


 
Rax újra 2009.11.14.

Alpenvereinsteig, Jakobskogel, Törlkopf, Wachüttelklamm

Ha a túratársaknak nincs felszerelésük, akkor csábítsd el őket a Raxra.

A Grosses Höllenthal völgy több útja is könnyen mászható, viszont tartogat elég adrenalint az arra éheseknek.

A kilátás is végig csodálatos.

Ha valaki ragaszkodik a csúcskeresztekhez, az sem lesz elégedetlen, mert a Jakobskogel-en van egy jókora, és te is örülhetsz, mert a Törlkopf szikla elég kicsi, hogy hárman egymás után megmásszátok az egyetlen beülővel.

Péntek este 7 helyett 8-kor sikerült elindulnunk Budapestről, Így a Kaiserbrunn-i fogadóban, ahol ígérték, megvárnak minket, csak sötétséget találtunk. Ajtó zárva, csengő sehol, térerő sehol, kopogtatásra, dudálásra semmi mozgás. Negyedórás bosszankodás után nekiindultunk másik szállást szerezni, éjfél előtt nem sokkal. Szerencsére kicsit visszább, Hirschwangban találtunk egy nyitva tartó fogadót (Gasthof Kobald), ahol fejenként 30 euroért kiváló szállást kaptunk, két szobában, bőséges reggelivel.

Így reggel 8-kor már le is parkolhattunk a Weichtalhaus bejárata utáni parkolónál. Innen 100 m sincs a Grosses Höllental bejárata. Az útról a feljáratot balra könnyen megtaláltuk, majd némi kóválygás után (maradj a sárga jelzésen!) a völgybe értünk. Itt a már ismert ösvény először majdnem vízszintesen halad, majd kiérve egy szélesebb, kavicsos útra, egyre meredekebbé válik. Először a Taufelsbadstubensteig elágazóját hagyjuk el, és továbbhaladunk egyenesen, majd egy vízmosás mentén követjük a kék jelet, az AV Steig beszállásához. Az út két létrával kezdődik, de aztán hamarosan gyalogösvényben folytatódik. Viszont igen gyorsan emel, és folyamatos kilátást nyújt a völgyre. Először egy sima, meredek falon kaptunk drótköteles segítséget, később egy jókora hófoltnál szintén elkelt volna, de sajnos sehol sem volt. A hófolt teljes egészében torlaszolta el az ösvényt, és szemmel láthatóan olvadozott. Rálépni nem nagyon mertem, mert látszott, hogy nem ér a földig, az alsó része már elolvadt. A felső felén araszolgattam végig, centiről centire, taposva, rugdosva le a havat. Innen újra csak gyaloglás következett, meredek szerpentinen. Az első vízmosás, amit keresztezett az út, csak ijesztőnek látszott, valójában könnyen átjutottunk. Egyre több lett a hó. Egy hosszú létra fölött a barlangban megtaláltuk a könyv dobozát, de sajnos üres volt, ilyenkor biztos nem számítanak látogatókra. Innen már fantasztikus kilátásunk volt a Schneeberg havas, szép formájú csúcsára. Egy repedésben haladt tovább az út, ami előtt csorog a víz le, eléggé látványos, de a repedést jól biztosították, buszpedálszerű lépésekkel, és dróttal is. Innen már jobban meggyűlt a bajunk a hóval. Egyes helyeken igencsak vastagnak látszott, és néha jól be is szakadt. A két fiú felváltva ment elől, törve, keresve az utat. Úgy látszik, itt hetek óta senki sem járt! Az egyik hajlatban akkora hótömeg gyűlt össze, hogy nem tudtunk kiszabadítani alóla a drótot. Másztunk, ahogy tudtunk. A kilátó alatti sziklán már inkább nem is kínlódtunk az ösvénnyel: egy nagyobb hófoltot kikerültünk a meredek hegyoldalon, és fenn is voltunk!

Jól esett kilépni az árnyékos völgyből a szikrázó napsütésbe. Meg is ebédeltünk hamarjában a kilátó padján. Vágyakozva nézegettük kicsit a Schneeberget, nem gondolva bele, hogy hol is tartanánk még a megmászásával (kb. a derekánál), majd nekivágtunk a Rax fennsíknak, az Otto ház felé.

Itt elég egyenletesen megmaradt a hó, és szemmel láthatóan alig jártak rajta. Kivéve egy igencsak nagy pataméretű állatot. Ez a havasság mindenkit lázba hozott. Ki hógolyózással, ki utcai harccal, ki angyalka-készítéssel vezette le a fölös energiáit. A háznál csalódtunk kicsit, mert zárva volt, pedig jól esett volna egy pohár forralt bor. Itt már találkoztunk más túrázókkal is, de igazán kevesen mászták a Raxot aznap. Felcaplattunk a Jakobskogel csúcskeresztjéhez (volt, aki a keresztre is:)), és bámészkodtunk kicsit. A Heukuppe lágy, havas vonala jól látszott fentről, a Schneeberg mögött messze felhők gyülekeztek a csúcsok alá, Reichenau fölé is köd gomolygott. Lefotóztuk, amit le lehetett, majd visszatértünk a házhoz, ahonnan némi tanakodás után – fél három volt, a sötétedést négy körül vártuk – úgy döntöttünk, mászunk mégis.

Először én vágtam neki a Törlkopf emlékeim szerint elég ijesztő sziklájának. Az első szakaszon nem is akasztottam, de a lépések kezdeténél bizony újra elkelt a drótok adta biztonségérzet. Viszonylag ritkán vannak elhelyezve ezek a vasfokok, és áthajlik kissé a fal. A barlangig eléggé könnyen eljutottam, ott szusszantam kicsit. Egy nagy lépéssel haladtam tovább, a függőleges falon rézsútosan. Nem is próbáltam kimászni ezt a szakaszt, a kötélre hagyatkoztam. Ami viszont tényleg elég laza. Az utolsó felszökésen már könnyen feljutottam, és fenn is álltam a keresztnél.

A két fiú különböző stílusban (TZ falmászó tapasztalatát felhasználva próbálta mászni, viszont zavarta az akasztgatás, zzzz kihasználva a segítségeket igyekezett felfelé), de gyorsan és ügyesen teljesítette a falat, indulhattunk lefele.

Mire újra felértünk a fennsíkra, a nap már elég mélyen járt. Az útjelző táblán megtaláltuk a feliratot: Wachüttelklamm 2h. Ekkor már fél 4 körül volt, biztosak lehettünk benne, hogy nem érünk le világosban. Itt derült ki, hogy lámpa egyedül nálam van. Így megszaporáztuk a lépteinket. A havas fennsíkon elég gyorsan haladtunk, mert nagy szerencsénkre ezt az utat járták már előttünk, így nem kellett a jelet keresgélnünk, mentünk a kitaposott csapáson. Meneteltünk, de az út csak nem akart meredekebbé válni, csak finoman lankásan ereszkedett. Emlékeztem erre az útra, és tudtam, hogy igen meredek, és tizenvalahány létra is van benne. Eltévedtünk volna? Már majdnem besötétedett, mikor egy elágazáshoz érkeztünk, ahol a Teufelbadstubensteig-ről jövők tudnak becsatlakozni. Ezért nem volt ismerős az út, hiszen mi legutóbb csak itt tértünk rá! Akkor viszont csak most jön a java! Jött is. Először csak sziklás szerpentinek, meredek leszakadások, aztán az első létra. Ekkorra már szétzavartunk egy nagyobb zergecsordát, bár a menekülő állatoknak csak a sötét sziluettjét láttuk. Felvettem a lámpát, mert egyre sötétebb lett. Csöndesen szidtam magam, hogy csak egyetlen, elég kis fényű lámpát hoztam magammal, a másikat a kocsiban hagytam. Csakúgy, mint a Zolik a magukét. Ők túrabottal próbálták kitapogatni az utat, kisebb-nagyobb sikerrel. Némi káromkodás-bukdácsolás után beálltam kettejük közé, és hol előre néztem, hol hátra, hogy a nehezebb részeken mindenki lásson a lába alá. Az egész út nehéz részekből áll. Itt-ott alig találtuk meg a folytatását a nagy sötétben. Pedig a felfestésen kívül prizmákat is erősítettek a fákra, persze pont ott nem, ahol kérdéses volt, merre kell menni. A legnehezebb rész egy dróttal biztosított sziklán való leereszkedés volt, ezt is sikeresen vettük. A századik létra után – én legalábbis így éreztem – már jól hallatszott a völgyben a Schwarza csobogása, és ha elhaladt egy autó az úton, láthattuk, milyen magasan vagyunk. Valahogy nem akart csökkenni a magasság. Aztán egyszer csak több jel tűnt fel egy fán, és ismerőssé vált a környék: becsatlakoztunk a völgy bejáratához vezető útba. Innen már csak 10 méter, és leértünk. Rég örültem ennyire az aszfaltnak a talpam alatt. Átöltöztünk, és rácsodálkoztunk a lenti hidegre: ezt valahogy nem éreztük lefele jövet. Jól esett a forró virsli, amit zzzz a kis gázfőzőjén sütött, és kiflibe téve befaltunk. Háromnegyed 8 körül indultunk haza, én az autópályáig emlékszem, ott aztán leesett a fejem, és aludtam majdnem Pestig.

Képek itt: Rax újra 

 

Comments