Tovább a Lugauer-re




Lugauer 2217m, Gesause (Ausztria)
2010.07.17.

Táv: 11,2 km
Szint: 1600 m fel és le
Idő: 8 óra
Megközelítés: M1 Bécsig, onnan A2, majd S6 - mi továbbmentünk Salzburg felé, és Admont-nál jöttünk le a pályáról, de ez elég nagy kerülő – inkább Leoben-nél le, Eisenerz, Hieflau felé, majd balra Radmer, parkoló majdnem szemben a Gasthof zum Lugauer- el

Hogy miért pont a Lugauer? Például mert nagyon szép. Északkelet-délnyugat irányú vonulatát nyugatról a Hochtor, keletről a Hochkogel- Kaiserchild tömbjei határolják. Égre törő, meredek falai keskeny penge gerincben végződnek, amelyen végigsétálva, és lenézve a több száz méteres mélységbe tisztán érezheted veszendőségedet. Dupla csúcsai között izgalmas, csak néhány helyen biztosított túra vezet át, ahol bizony minden lépésre ügyelni kell.

A Forstgarten kemping Gstatterboden mellett nemcsak messziről tűnik hangulatosnak, hanem belülről is barátságosnak bizonyul. Van meleg víz, tiszta a vizesblokk, a sátorhelyekhez tilos autóval odaállni, amitől a fű maradéktalanul dús, tömött és puha. Csak néhány sátor áll, keresünk hát mi is egy árnyas helyet. Ágyba (hálózsákba) is esünk, mert korán kelést tervezünk.
5-kor sikerül talpra kászálódni, ami nagy teljesítmény a nem túl nyugodt éjszaka után. Szláv fiatalok óbégató csoportja verte fel, tartotta ébren a túrázni készülő helyi, nyugodtabb erőket, meg persze bennünket is. Hiába a füldugó, a csendes völgyben a suttogás is hallatszana, nemhogy a tűz körüli nótázás. Valakiben alighanem elfogyott a szufla, mert egy idő után autózúgás, ajtók csapódása, rendreutasító hangok után végre csend támadt. Alighanem kihívták az egyébként nem a táborban tartózkodó tulajt.

Az ég tiszta reggel, gyönyörűek a ferde fények a fölénk tornyosuló sziklákon. Radmer innen kissé távolabb esik, úgyhogy csak 6.30 -kor vágunk neki a párás, még mindig hűvös erdőnek. Az út nem sokat lacafacázik, a hegynek fordul, és szinte nyílegyenesen halad felfelé. Sziklafalakat látunk az erdő felett, úgy sejtjük, arrafelé kell majd mennünk. Helyi erők húznak el mellettünk, ami annál is rosszabbul esik, mivel a szokásosnál is rosszabbul bírom a kaptatót. 5-10 lépésenként meg kell állnom szusszanni pár másodpercet. A meleg pedig egyre csak nő. Vagy másfél óra alatt érjük el a sziklákat, a fal alatt jobbra tart az út, majd fordulóval vissza balra. Most már a fölött a fal fölött járunk, ami alatt az előbb elhaladtunk. Az út keskeny és riasztó a mélység alattunk, de szerencsére már felszerelték a drótot az út mellé, így megvan a biztonságérzet.

Hamarosan kiérünk egy nyeregbe, ahol át kell mászni egy alacsony kerítésen, belül tehenek legelésznek a távolban. 8 óra, így itt az idő reggelizni, hátha attól majd jobban bírom a kaptatót is. Egy nagyobb kövön pihenünk meg, figyeljük a teheneket. Amik tulajdonképpen fiatal bikák, és kíváncsian pislognak felénk. Lassan közelítenek is. Mire elfogy a szendvics, már egészen közel oldalogtak, és egyre csak jönnek, egyre gyorsabban, nekem meg kezd inamba szállni a bátorságom. Falusi lány vagyok, de disznónál nagyobb állattal nem nagyon találkoztam, és őszintén szólva nem is nagyon vagyok kíváncsi egy ötmázsás bocira, még akkor sem, ha a szarva csak éppen hogy növöget. Futva tesszük meg a pár lépést a kerítésig, ekkor már ők is rohannak, dübörögnek a paták a mezőn. Csak egy pillanatra fut át az agyamon a gondolat, hogy vajon húsz ilyen állatnak mennyibe telne lebontani a három szál drótot, de már meg is torpantak: úgy látszik, ismerik a szúrós csomókat, és az óvatosság nagyobb bennük, mint a kíváncsiság.

A kerítés mentén követjük az utat, ami kissé megnehezíti a haladást, ráadásul páran jönnek velünk felfelé. De aztán megunnak bennünket, elmaradnak, így egy ponton végre átmászunk újra, bár egy-egy jókora botot magunkkal viszünk. Feleslegesen, ide már nem jönnek utánunk. Újra erdőbe tér az út, majd egy meredek és szépséges mezőre, ahonnan már látszanak a sziklák. Szemben pedig elősejlik a Zinödl vonulata, mögötte pedig a Hochtor hatalmas tömbje, párába burkolózva. A meleg egyre nagyobb, iszunk folyamatosan, de így is nehézkes a haladás. 1800 méter magasságágban szembe jön velünk a srác, aki reggel lehagyott a kaptatón. Most is rohan: biztos haza akar érni reggelire.


A sziklákat elérve máris sokkal jobban érzem magam, ez itt a nekem való terep, kicsit mászós, kicsit egyensúlyozós, töredezett kövek között visz az út. Az egyre vastagabban gomolygó felhők közül végre megmutatja magát a csúcs a kereszttel, ettől aztán én is új lendületet kapok, egyre sietősebben haladok a cél felé. Keskeny, de nem ijesztő, inkább kényelmes itt a gerinc, tiszta élvezet gyalogolni rajta a csúcs irányába. A kereszt pedig nagyon szép, frissen, fényesen csillog a felhők között. Csúcsfotó, ebéd, pihenő, tanakodás jön. De nem vagyunk még elfáradva, ezért úgy döntünk, megnézzük a második csúcsot is, ami kibukkan időnként a hegy mentén felfelé gomolygó párák közül. Az időjárás tökéletes példája a nyári vihart megelőző jelenségeknek, mégis maradunk a terv mellett, reménykedve, hogy csak 3-4 óra körül szakad majd le az ég.

A két csúcs közötti út a kedvencem a túrában. Néha ugyan meglep egy-egy helyen a drót hiánya, de hát senki se mondta, hogy ez egy könnyű terep lesz. Itt aztán tényleg elkeskenyedik a gerinc, egyes részein éppen csak talpalattnyi hely van, ahova léphetsz, máshol sziklás leereszkedés, alattad meg a több száz méter mélység. Aztán újabb drótos szakasz jön, örülök is neki, bár a drót nincs túl jó állapotban. A nyeregben sem könnyű az áthaladás, az egyik átlépésnél például semmi fogódzó nincs, a lépés éppen csak bakancsnyi, a hegyoldal iszonyú meredek. Ide csak az jöjjön, akinek nem remeg a lába! Aztán egy könnyű mászás, és fenn vagyunk a második, kevésbé kiépített csúcsnál. Itt csak egy kőrakásba szúrt, korhadó fakereszt van, meg egy tábla, hogy lenn időnként sportlövészet van, figyelj, ha repülnek a piros lufik. No meg a kilátás, már ha a vastagodó felhők megengedik. Nekünk kijár egy kicsi ebből a szerencséből, láthatjuk az előző csúcsot, az elképesztő meredeken felszökő falakat, keskeny pilléreket, aztán beborít mindent a felhő.

Indulunk is lefelé, egy rövid szakaszon visszafelé haladva, majd jobbra térünk, és a jel mentén lefelé indulunk. Az út egy kiálló peremen halad, de így is pokoli meredek. Ezen az oldalon kevesebb a pára, időnként nagyon szép látványban van részünk. Bivak-barlang mellett haladunk el, de nem nagyon van erőnk felmászni hozzá, menetelünk lefelé. Az út egy helyen törpe fenyvesbe tér, és majdnem szintben halad, ezt nem vállaljuk, visszamegyünk a vízmosáshoz, és abban ereszkedünk le az útig. Nem egy fáklyás menet ez a leereszkedés, sokszor megcsúszunk benne, de gyorsabb, mint a jelzett út. Legjobb, ha a vízmosás közepén próbálunk haladni, mert ott stabilabbak a kövek, mint a szélén. Az ég pedig egyre sötétebb, pedig még csak 1500 méter körül vagyunk. Az út meg sehol.


Végre elérjük a makadám utat, jól meg is örülünk neki, pedig korai még az ünneplés, hiszen hátra van még közel 200m szint fölfelé, a bikás mező, meg amiről még nem tudunk. Csak sejtjük, mert megmordul halkan fölöttünk az ég, mintha a hegy morogna. Megszaporázzuk a lépteinket, így elég gyorsan elérjük a mező szélét, vételezünk két nagy botot, és azzal haladunk tovább. Nemsoká feltűnnek a bocik, pont az út mellett ácsorognak, heverésznek, ez utóbbi jó hír, mert a kérődzést aligha hagyják abba miattunk. Nem is gondolkodunk a kerülőben, sáros, össze-vissza járt a terep, az ég meg egyre komolyabban zeng, a hegy fölött most már egészen fekete a felhő. Leszegett fejjel, határozott léptekkel vágunk át közöttük, igazából én már túl fáradt vagyok, hogy féljek. Csak egyikük szemében csillan érdeklődés a láttunkra, meg is indul felénk, de a bottal hadonászás őt is megállítja. Csodálkozva néz ránk, nem túl okosan, de nagyon szép a szeme: tulajdonképpen sohasem láttam még ilyen közelről tehenet.

A nyereg szélén ér minket az eső, még közel 700m ereszkedés vár ránk, így eszünkbe sem jut kivárni a végét, beöltözünk, és sietősen nekivágunk. Itt már keményen villámlik, látszik, hogy ez az oldal a vihar gócpontja. Hatalmas dördülések közepette, sűrűsödő esőben szedjük a lábunkat lefelé. Az erdőben egy hatalmas szikla alatt meghúzódunk mégis, itt már nem vagyunk veszélyes helyen, várunk vagy tíz percet, de nem csillapodik, inkább erősebb és lágyabb rohamok váltják egymást. Már csak vagy 150m szint van hátra, nekivágunk hát újra. A pelerin ellenére ez alatt a negyed óra alatt rommá ázok, a bakancsomba a lábszáramról folyik a víz, gyakorlatilag egy patakban lépkedünk, mert az út meredeksége ellenére azzá vált. Alig tudunk beszállni az autóba, a vizes holmit csak begyűrjük a padlóra a bakancsokkal együtt, és elindulunk vissza a vizes sátor felé. A völgyben futó patak közben dühöngő sárlavinává változott, kicsap az úttestre, köveket görget. A házak mellett emberek harcolnak a vízzel, kapával, ásóval próbálják meg elterelni a lezúduló víztömeget a házuktól. Elképedten nézzük: már biztonságban vagyunk.Képek: Lugauer

 


Comments