Tovább a Lorenz-hágóba


 
Lorenz-hágó (Szoliszkó, Szlovákia, 2314 m) 2009.08.22.
Aznapra esőt mondtak. Előző nap majdnem 30 km-t mentünk, és szintben is jócskán, úgyhogy eszemben sem volt felmenni a hágóra. Úgy egyeztünk meg, a sérültek, fáradtak, netalán lusták aznak csak a Fátyol-vízesésig kísérik a többieket, onnan visszafordulnak. Én is köztük voltam, utóbbi okán. Hogy hogyan jutottunk mégis át a hágón?
Mivel ez így eldőlt, kicsit le is maradtunk. Én igazából nem éreztem magamat sem fáradtnak, se gyengének, de a mintegy 1000 méter szint és a le nem mért, de soknak látszó kilométer elriasztott. Kiindulópontunk a Csorba-tó volt, a sárga jelzésen haladtunk, ami hátulról kerüli a Nagy-Szoliszkó 2404 méteres csúcsát. A 9-es indulás után a vízeséshez 11-re értünk, és bár egész úton törtük a fejünket, hogy visszaérve a Csorba-tóhoz mihez is kezdhetnénk, semmi igazán izgalmas nem jutott az eszünkbe. A vízesésnél rövid pihenőt tartottunk, amit egyesek reggelizéssel-ebédeléssel, hősünk vízeséshez közel mászással, és a térkép bogarászásával töltött. Örömmel láttam, hogy a hágóig tartó út kétharmadát, a szint közel felét tettük már meg, így feldobtam, esetleg kicsit tovább mehetnénk. A nap ragyogóan sütött, senkinek nem jutott eszébe semmi ellenvetés. A vízesés fölé egy láncokkal könnyített szakasz vezet, ami egyrészt igen ütős, másrészt nem túl hosszú, így pár perc alatt elénk tárulhat az egész Mlinica-völgy, teljes szépségében, plusz a felette levő Szkok- tó. A könnyű diadaltól vérszemet kapva döntöttük el végül, mit nekünk az a hágó. Itt egyébként is egy lazább sziklás rész jön, bár már látszik egy újabb meredély, ami újabb tóhoz vezet. A Nagy-Zerge-tónál konkrétan pofára estem. Itt már szemerkélt az eső, kabátot húztunk hát, de nem figyeltem, hogy az ázott moha a köveken igencsak csúszik, így végighorzsolva a lábszáramat, az arcommal landoltam egy másik kövön. Szerencsésen ért mindkét sérülés, horzsolásokon kívül más bajom nem lett. Viszont innen már látszott a  hágó, a felszakadozó felhők között. Igencsak ijesztőnek mutatta magát. Ahogy a kőömlés tövébe értünk, az eső úgy döntött, viharrá erősödik. Mire újra magunkra rángattuk a kabátot, már dobolt rajtunk a borsónyi nagyságú jég. Csüggedten guggoltunk, várva, hogy elmúljon. Még a máskor megfélemlíthetetlen szlovákok is csak gubbasztottak a kövek tövében. Ömlött a víz körülöttünk. A kitartásunknak meglett az ára. Miután eláll, a köveken az eső olyan gyorsan elfolyik, hogy percek múlva nyomát se láttuk. A hágó pedig újra megmutatta magát, így nekivágtunk megint. Nem telt fél órába, és fenn voltunk a láncoknál, mert keskeny mászós rész vezet át a túloldalra, a Furkota-völgybe. Még egy utolsó pillantás hátra, a Szentiványi-tóra (Capie pleso), és kidugtam a fejem a túloldalon, ahol hasonló látvány fogadott, meredek kőömlés, és a Felső-Wahlenberg tó. És meredélyek, csipkés gerincek, csúcsok mindenfelé. Az óvatos kapszkodós felső szakasz után ujjongva kaptattunk lefelé. Mire a  tóhoz értünk, újra összetömörültek a felhők, és először finoman, majd egyre erősebben, aztán egyenletesen, kitartóan esni kezdett. Eleinte élveztük a marsbéli tájat, a ködben hullámzó kőtengert, de lassan beszivárgott a víz a gallérunk mögé, felkúszott a nadrágunkon a derekunk felé, lábszárunkon befolyt a bakancsba. A 9 fok határozottan tartotta magát végig a mintegy 6 kilométeren kersztül. De megérte, különösen a már a buszban ránk várakozó többiek ámulását látva. Hitetlenkedve nézegették a képeinket. Megérdemeltük az esti borovicskát. Képek: Lorenz-hágó Térkép: Lorenz-hágó
Comments