Tovább a Dolomitokba


 

Dolomitok 2009.10.15-18.

Nagyon rég hívogattak ezek a hegyek. Egész nyáron tervezgettem, hogy hogyan menjek a közelükbe, de valahogy mindig meghiúsult. Most aztán nem tétováztam tovább, szorított az idő, hiszen ebben a magasságban hamar megjön a hó. Én pedig szerettem volna kicsit mászni is, ha már ott vagyok.

A Dolomitokban októberben szinte egyáltalán nem jár turista. Persze az évszaknál hidegebb is volt, jól beletrafáltunk a hidegfront közepébe, -8 és +5 között volt az idő napközben magasságtól és kitettségtől függően, de legalább szépen sütött a nap szinte végig. A menedékházak és fogadók nagy része zárva tart, így alig találtunk szállást. Végül szerda-csütörtökön a Cortinától kb 10 km-re keletre, a 48-as út szerpentinei mentén fekvő Albergo La Baita-ban kaptunk szobát 60 euroért/szoba (pénteken az is bezárt), pénteken és szombaton pedig Auronzo városkában, az Albergo Miravalle-ban 50-ért/szoba. Mindkét helyen nagyon szép a környezet, a szállók is rendben voltak, az elsőben szebb volt a szoba, viszont sem a reggeliben, sem egyéb kajában nem túl erősek. A Miravalle szobája nem volt olyan mutatós, viszont bőséges reggelit kaptunk, és egyszer vacsoráztunk is, a legnagyobb elégedettségünkre. Az összes kép itt: Dolomitok GPS szintrajzok: Dolomitok

 
1. nap Cortina d’Ampezzo - Punta Fiames (Strobel ferrata)
Idő: beszállásig 1h, mászás 3-4h, le 2h
Szint: 1000 m fel és le

Szerencsére a leírásokban nem volt benne, hogy ez egy nehéz út, meg hogy kezdőknek nem ajánlják, mert különben biztosan nem vágtunk volna bele. Nagy élményt hagytunk volna ki. Így nem is nagyon gondolkodtunk, mentünk előre. Egyik lépést a másik után, fogásról fogásra.

Cortinából észak felé, Fiames falu irányába kell kihajtani, és pár km után már látszik is balra a parkoló (1200 m). Az út jobb oldalán meredező sziklák igencsak durván néztek ki, el sem tudtuk képzelni, hogy fel lehet rájuk mászni. Az úttal párhuzamosan futó jelzésről hamarosan tábla jelezte, hogy merre a Michielli Strobel-ről elnevezett ferrata. Meredeken fel. Előbb fák között, majd egy szédítő törmeléklejtőn, vagy 40 perc gyaloglással lehet elérni az út kezdetét a sziklák tövében. Itt még nem szükséges a felszerelés, eleinte egy széles, majd egyre keskenyedő párkányon halad az ösvény. Maga a mászóút nagyon jól kiépített, a 6-10 méteres mászós szakaszokat keskeny párkányok szakítják meg, ezeken lehet egyet-egyet szusszanni.  Végig csodás a kilátás, előbb csak a szemközti Tofanes csoport hatalmas hegyeit, feljebb már Cortina várost is látni az útról. Egy-két meredek ösvény is gyorsítja a haladást, valamint egy létra, míg végül a gyalogút eléri a Punta Fiames 2300 m magas csúcsát. 3 körül értünk fel. Innen belátni az egész környéket, a szomszédos Pomagnon csúcson túl a Cristallo csoport szabdalt hegyeit, délre a Sorapiss-t, délnyugatra a Cinque Torri kőoszlopait.

Csúcsfotók, leszerelkezés és némi energia vételezése után barátkoztunk kicsit a varjakkal, majd elindultunk megkeresni a lefelé vezető utat. Az egyetlen ösvény hátra, a Pomagnon hágójába vezet, ahonnan egyenesen is lehet haladni, vagy eldönteni, jobbra vagy balra térve akarjuk kerülni a hegyet, és visszaérni a parkolóba. A jobbra térést választottuk, mert a térkép alapján rövidebbnek tűnt. Hamarosan megtudtuk, miért. A két hegy közt a kuloár olyan meredek volt, hogy első pillanatra el sem tudtuk képzelni, hogyan lehet rajta haladni. De végül ez is könnyebbnek bizonyult a vártnál. Időnként látszott a kitaposott szerpentin, máskor az omlatag falon lépésenként akár 40-50 centit is csúszva a kavicsok közt, jól lehetett haladni. Mint egy holdjárás, olyan volt. Viszont nem fájt rajta a térdünk, bár néha meg kellett álltunk kisöpörni a bakancsba ugró törmeléket. Mire leértünk, sötétedett. Kellemesen elfáradtunk, és meglehetősen elegünk volt a törmeléklejtőkből. Képek: Punta Fiames

 
2. nap Misurina - Tre Crime di Lavaredo

A Lavaredo-tornyok annyira népszerű kirándulóhely, hogy még mínusz 2 fokban is kirándulócsoportok járják. Nem csoda, hogy belépőt szednek az olaszok. Nem is keveset, 20 eurot autónként. Ezért persze nem nyit ki az Auronzó-ház, de hát az utunk elején nem is tértünk volna még be. Eszünkbe sem jutott, szédítő volt a panoráma már a parkolóból. A széles völgyeket csipkés sziklák szegélyezik, amerre a szem ellát. Jó sokáig ellát.

Cortinából Auronzo felé félúton balra kell térni Misurina faluba, ahol a tó partján szép kis épületek állnak. A tó felett magasodnak maguk a tornyok. A felfelé vezető út igencsak meredek szerpentin, szegény autónk csak úgy erőlködött felfelé a hidegben, egészen 2300 méterig, a sziklák lábáig. A Lavaredo-házig lefagyott, széles sétaút vezetett, innen ágazik el jobbra a Monte Paterno-n keresztül vezető ferrata. Felmentünk a meredek lejtőn a beszállásig, mert alagutak látszottak lentről. Tényleg így indul a ferrata, előbb egy alagúton, majd a hegy nyugati fala mentén. Itt már nagyon hideg volt, és igen erős szél, így tavaszra halasztottuk a ferratát, és a gyalogúton közelítettük meg a Locatelli-házat. A völgyben előbb ereszkedik, majd egy rövid szerpentinen felfelé vezet a 101-es út a házhoz, ami októberben természetesen szintén zárva tart, viszont kellemes szélárnyékot ad, így el is ücsörögtünk kicsit a napon. Majd rövid túrát tettünk a Torre di Toblin körül. A szikla belseje tele van alagutakkal, járatokkal, és fantasztikus innen is a kilátás. A Locatelli-től a 105-ös úton indultunk vissza, északról kerülve a tornyokat. Ez az út is leereszkedik előbb a völgybe, majd ívesen emelkedik a tornyok oldalában. Egy havas, hullámos fennsíkon kerüli a sziklát, igazi holdbéli tájon keresztül. Mire ideértünk, összesűrűsödtek a felhők is, szállingózott kicsit a hó, megerősödött a szél. Majdnem futva értük el a kocsit, és nagyon örültünk neki. Képek: Lavaredo

 

3. nap Auronzo - Monte Aiarola

Erre a napra egy rövidebb, de a térképen „nehéz ösvény”-ként jelölt utat választottunk a Monte Aiarola csúcsán keresztül. Indulás előtt elemeket vételeztünk, mert a gps fogyasztása 0 fok körül durván megnőtt. A boltos csak csóválta a fejét, amikor a térképet mutattuk. Körtúránk első részére egyértelműen rosszallást jelzett a fejmozdulata, de azért elárulta, hogy a Central Hotel-nél kell keletre térni a városból. Kicsit még így is elrontottuk az utat, egyszer csak pár lépcsőfok állta az utunkat a keskeny utcán. Nagy nehezen visszafordultam, és újra próbáltuk. Így már sikerült, hamarosan egy egyautónyi széles, meredeken emelkedő úton jártunk a fenyvesben. Az első lehetséges helyen leparkoltam egy faház mellett, de utóbb rájöttem, hogy még azt a pár száz métert is érdemes lett volna autóval megtenni, ami hátra volt a kereszteződésig. Igen, annyira meredek volt az út, szabályosan bele kellett feküdni.

Fenn útjelző táblák voltak a szokásos olasz pongyolasággal felszögezve. Például a 125-ös utat jelző tábla, amin indulni kellett volna, egyenesen a patakba mutatott. A patak pedig egyáltalán nem látszott átlábalhatónak. Így a jobb partján kezdtünk mászni, ahová szintén mutatott egy tábla. Brutálisan meredek volt az út. Amíg egyszer csak vége lett. Bekapcsoltuk a gps-t, és ekkor vettük észre, milyen messze kerültünk a keresett úttól, a 125 helyett a 9-en haladtunk. Semmi gond, átvágunk balra, nemsoká elérjük a patakot, azon túl meg ott az ösvény. Közben kicsit haladhatunk fölfelé is, hátha elérjük azt a jeltelen ösvényt, ami a térképünk szerint összeköti a két utat. Időnként szinte átláthatatlan bozóton áttörve, néha zergeösvényt gyalogútnak nézve, máskor négykézláb bujkálva értünk el végül egy vízmosást, amin átmászva megtaláltuk végül a 125-ös utat. Ezzel a kis kanyarral dél lett, és alig pár száz méterre kerültünk csak a kiindulási ponttól. A szemközti hegyekre időközben jó nagy felhő ereszkedett, de mivel nem volt nagyon vastag, eléggé átviláglott rajta a nap, nem aggódtunk túlságosan. Annál inkább a haladás miatt. A tervezett utunknak még a negyedénél sem jártunk. Mindegy, gondoltuk, jutunk, ameddig jutunk, ha az idő engedi, megyünk tovább. Az sms-ben kért időjárás- jelentés viszont csak nem akart megérkezni. Ez volt a legmelegebb nap, majdnem 5 fok. Dőlt rólunk az izzadság felfele, mert az ösvény továbbra is zúzós ritmusban emelkedett.

Hamarosan épületromokat láttunk, drótkötelet, rozsdás csöveket. A régi bánya maradványaihoz érkeztünk. Az ösvény az épületek lépcsőin, majd újra az erdőben, süppedős fenyőtű talajon tekergett egyre feljebb. Ahogy haladtunk fel, egyre jobban kitárult a panoráma is, majdnem felülről láttunk rá Auronzo városra és a türkizkék tóra. Majd sziklákhoz értünk, az út pedig követte ezeket, egy kisebb alagúton átvágva rajtuk.

Egy tisztásra érve megpihentünk. Elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket (müzliszelet), és megkaptuk a várt időjárás-jelzést is, ami összhangban volt az általunk tapasztaltakkal: 2 óra körül eső várható. Fél kettő volt, fölénk ért a nagy felhő, és csendesen szállingózni kezdett a hó. Úgy döntöttünk, visszafordulunk. Egyetlen óra alatt értük el az autót. Ez azért sokat elmond erről az útról. Ezúttal rajta maradtunk az ösvényen, és a végén bizony átkeltünk a patakon. Nem is volt olyan nehéz. Viszont a tanulság: ha valaki ezt a körtúrát szeretné megtenni, a 127-es irányába induljon el, és visszafele válassza a 125-öst.

Mivel az eső vagy hó csak nem akart megérkezni, zuhany után sétára indultunk Auronzoban, vettünk némi bort és csokoládét (a készleteink minden más élelmiszerből kimeríthetetlennek bizonyultak), és majdnem 5 óra lévén nekiálltunk keresni egy éttermet. Mondanom sem kell, minden zárva volt. Az olaszok csak 6-7 tájban adnak enni. Így kivártuk, és a fogadóban vacsoráztunk, kiváló sülteket és lasagnet. Képek: Auronzo

 

4. nap Lozzo - Monte Ciareido (biztosított ösvény)
Idő: A parkolótól a házig 20p, onnan a nyeregig 1h, körbe 2-3h
Szint: 480 fel és le

Előző este találtam ezt az igazán rövid utat, ahol egészen közel lehet autózni a hegyhez, és kevés szinttel izgalmas túraösvényt találni. A Marmarole csoport keleti szélén elhelyezkedő Monte Ciareido hegyet kerülő ösvényt terveztük a Crime di S.Lorenzo körül. Lozzo felé délre haladtunk az 52-es úton, hamar oda is értünk. A faluból viszonylag könnyen megtaláltuk a szerpentint, ami a legmerészebb elképzeléseimet is felülmúlta. 12 km tiszta izgalom. Egyik oldalt szikla, a másikon szakadék, keskeny, romos út, és olyan hajtűkanyarok, hogy időnként vissza kellett tolatni, hogy be lehessen venni. Szerencsére ebben a reggeli órában csak felfelé haladtak autók, és senki nem sietett sehová. Felérve a fennsíkra a Rifugio Ciareido házhoz legközelebb eső helyen álltunk meg, és a már megszokott szögben felfelé indultunk. Vagy 20 perc múlva elértük a házat, ami mellett egy igazán takaros bivak szállás is volt. 3x3 méternél nem több deszkabódé, emeletes ágyak, pokrócok. És a menedékház is NYITVA volt. A házban serénykedő fiútól megkérdeztük, melyik irányból kezdjük a túrát, és az északi formációt ajánlotta. A pontokkal jelölt ösvény a törpefenyves után tér le 272-es útról, és nekivág a törmeléklejtőnek. Ez eleinte nem túlságosan nehéz terep, mert a kövek között jól ki van taposva az út, ami viszonylagos stabilságot ad a lépteknek. Viszont időnként gyilkosan meredek, különösen a felső szakaszán. A látvány ellenben mindenért kárpótol. Hátrafelé a fennsík csodás réttel és a menedékházzal, háttérben hatalmas hegyek, északkeletre Auronzo városa. Felfelé nézve sziklacsipkék, és egy nagyobb torony, a Torre dei Buoi. A hágóba érve elénk terül az egész Marmarole, 2700 körüli csúcsaival. Itt megpihentünk kicsit, és igyekeztünk nem nagyon nézegetni előre, a mélybe, hogy hogyan is fogunk itt lejutni. Némi csokoládé után aztán a bátorságunk is megjött, és nekivágtunk a lejtőnek. Előbb biztosítás nélkül óvakodtunk lefelé, aztán megtaláltuk a köteleket is. Némi ereszkedés után szinte vízszintesen halad az út a szakadék peremén, majd egy kisebb, biztosított falon felmászva tovább. A szikla nyugati felén van egy hosszabb mászós szakasz (mindegy 60 m), de tulajdonképpen ez az út biztosítás nélkül is megtehető. Időnként azért csodálkoztunk a következetlenségen, amivel egyes könnyű szakaszok mellé drótot szerel, máshol a nehéz helyeken hiába kerestünk segítséget.

Persze ez az út is a kedvencünkön, a törmeléklejtőn felmászással ér fel a déli oldalra, ahol kibukkan a hatalmas sziklatornyok között, az Il Pupo sziklánál. Innen előbb meredeken, aztán finomabban kezd ereszkedni, végül becsatlakozik a 272-esbe. Elvileg ez egy két óra alatt megtehető út, nekünk azért a duplájába került, persze mi sokat állunk, és sokat fotózunk, de legalább van mit nézegetni itthon.

A házban nagyon finom sült sajtot ettünk sonkával és polentával, és egy kíváncsi olasz társaság kereszttüzébe kerültünk, akik grappával itattak bennünket, és nagyon kedvesek voltak. Visszakínáltuk őket jóféle erdélyi szilvapálinkával. Sajna én már nem kóstolhattam semmit, várt rám a 8 órás vezetés. Lozzo-ból visszafelé Auronzo irányába, majd balra térve Udine irányába indultunk, ez az út (SS52) vagy másfél óra múlva éri el az autópályát (A23) Tolmezzonál, egy csodaszép hegy mögött. Képek: Monte Ciareido
 

 

 
Comments