Portugal




Hol szélesen terül az óceán (Portugália, 2014. július 3-9.)

Az utazást évfordulós meglepetésnek szántam, de persze nem lett belőle meglepetés, mert nem mertem úgy megvenni a repülőjegyet, hogy Atti még nem kért szabadságot. Attól is tartottam, hogy valami hasonló kaliberű meglepit szervez, aztán az egyik program mehet a kútba. Más kételyeim is voltak, nehezen találtam repjegyet, az autóbérlésért meg mindenhol magas kauciót kértek, szállást normális árban csakis közös fürdőszobával és előre fizetéssel találtam. Szóval nehezen akart összejönni, de ha valaki látott már képeket Algarve tengerpartjáról, megérheti, miért ragaszkodtam ennyire a terveimhez. 

Az első gyomorgörcs rögtön a pesti reptéren ért, amikor láttam, hogy a gépünk 10 perc késéssel indul. Az necces lehet a zürichi 20 perces átszállás szempontjából, bár itt még reménykedtem, hiszen azonos a légitársaság. Aztán amikor 30 perc késéssel szállt fel végül a gép, inkább rezignált lettem, hogy mégsem kellett volna elindulni. A stewardess  nyugtatgatott, hogy megvár bennünket a lisszaboni csatlakozás, de egy korábbi repülésből már tudtam, hogy ilyen rövid átszállásnál nyugodtan lemondhatsz a csomagodról. Így is lett, morogva töltöttük a papírokat, és reménykedve kerestük az autóbérléses kapcsolatot, hogy végre valami biztos pont legyen alattunk. Ott aztán kiderült, hogy a kártyámon hiába van elegendő pénz, a kártya formátuma nem megfelelő, és hiába találtak erre megoldást Spanyolországban (magasabb biztosítás), Jordániában (hát ha nincs, akkor nincs), Portugáliában nem volt semmiféle megoldás. Péntek lévén hiába utaltunk az Atti használaton kívüli kártyájára, a pénz már nem ment át.

Lisszabonban kiváló a metróközlekedés, ezt a következő két nap alatt volt alkalmam megismerni. Mindenfele járnak a különböző színű metrók és helyi vonatok, gyakorlatilag akárhova el lehet jutni a városban és környékén. Csak kicsit lassabban, nehézkesebben, így az előre tervezett programot több ponton módosítani kellett. Este megnéztük a Fado kultúráról híres Alfama negyedet, ahol tényleg kocsma kocsmát ér, és bánatos hangú énekszó hallatszik az utcára. Sétáltunk a Tejo partján, a fényes fehér kockaköveken, megnéztük a liftet, a 28-as villamost meg a sok egymásba folyó teret, szobrokkal, szökőkutakkal, de fárasztó volt a nap, hamar visszatértünk a szállásra. Éjjel jött a hír, hogy megérkezett a csomagunk, de nem tudják garantálni a kiszállítást a tíz metrómegállónyi távolságba, úgyhogy reggel mehetünk érte. Közben a kis hostel összes személyzete azon dolgozott, hogy összegyűjtse nekünk a Lagosba jutás lehetőségeit.  Busz legyen, vagy vonat?

Másnap viszonylag egyszerűen hozzájutottunk a csomagunkhoz, bár egy darabig dörömbölni kellett hozzá egy ablakon, ami mögött nem látszott mozgás. De végül ez is sikerült, örömmel szorítottam magamhoz az összes ruhámat. A vasútállomásra metróztunk, nagytáska a megőrzőbe, és irány Sintra. Egy csodás zöld ligetbe futott a vonat, ahol az állomás fölött élénkzöld-sziklás hegy tetején kővár áll. Indultunk a tömeggel, és a meseszép villákkal teleépített városka utcáin felkacskaringóztunk a mór várba. Ami tulajdonképpen egy, a hegytetőt hullámosan körbeölelő kőfal csupán, végig lehet menni a peremén, és rácsodálkozni a környező tájra. Alattunk a csodaszép kisváros, távolabb az óceán, a másik oldalon Lisszabon, a szemközti helyen a színes Palace Pena, a portugál királyok nyári rezidenciája. De már rohantunk is lefelé, nem akartuk kicentizni az utolsó lagosi vonatot, aminek a lekésése ennyi szerencsétlenség után már igencsak rosszul esett volna.

Lagosban borús időre ébredtünk, de mivel úgyis gyalogtúrát terveztünk, nem búslakodtunk nagyon, bedobtuk a szálláshoz tartozó királyi reggelit, és elégedetten indultunk el a háztól is jól látható óceán irányába. Hamar megtaláltuk az első strandot, és megállapítottuk, hogy nem túloz az információ, miszerint Algarve strandjai a világ legszebbjei közé tartoznak. A vízparton mentünk tovább, a Ponta Piedade irányába, ami voltaképp egy kis háromszögletű csücsök, földnyelv, ami belóg az óceánba. Mezítláb gyalogoltunk, aztán nagyobb köveken ugráltunk át, és a szilafal mögött újabb strandba botlottunk, egy kicsi öböl volt csak, finomabb homokkal. Innen már nem lehetett tovább menni a parton, egy szikla az utunkat állta, így felfelé vettük az irányt, és a szikla felső peremén, vagy húsz méter magasan folytattuk az utat. Az alattunk elterülő part egyre szabdaltabb, a szikla egyre omladékosabb lett. Egészen kerek lyukak és szakadékos barlangok tátongtak a lábunk alatt, a vízre habos csíkokat vágtak a csónakok, sirályok repkedtek a fejünk felett, egészen közel, sötét felhőket görgetett a szél.

Elértük a Ponta Piedade-t, ahol már nemcsak barlangok és szabdalt sziklák, de magányosan álló, szélfútta tornyok is színesítették a látványt. Itt egészen ki lehet sétálni a fok szélére, pár helyen kötelek is vannak kifeszítve, de nem szívesen hagyatkoztam volna ezekre, ki tudja, mióta süti őket a nap, veri az eső, marja a sós pára. Így kisétáltunk, ameddig segítség nélkül tudtunk, keskeny átlépéseken, meredek letörések mentén, és onnan bámészkodtunk lefelé, ahol egyre több kajakos csapat, kishajó látszott. A kedvünkért a nap is kisütött, hogy még szebben látsszanak a színes sziklák, a kék felhők, az óceán.

Nem messze egy falépcsőt találtunk a felirat szerint a Praia Camillo-hoz érkeztünk. Itt vagy 30 métert kellett ereszkedni, hogy a strandra érjünk, és valóságos strandrendszert találtunk odalenn. Az első kis kerek öböl után egy kis alagúton lehetett továbbhaladni a város irányába, és rögtön egy kisebb öbölbe érkeztünk, ahol egy egyemeletes szikla állt. Innen már csak egy kis lyukon átbújva tudtunk továbbjutni, a következő strand pedig a közepén álló természetes diadalívtől volt jellegzetes. Innen azonban meredek fal állta utunkat, nem tudtunk továbbmenni, és a köveken való átkelés közben csúfos balesetet is szenvedtem, aminek következtében a világos nadrágom feneke a köveket fedő tengeri algától zöldes-feketében játszott. Kimostam hát a tengervízben, és kicsit szárogattam, mielőtt felvettem újra. Mint kiderült, ez teljesen felesleges volt, hiszen pár perc múlva eleredt az eső, és hamarosan jó kis ázató zuhévá erősödött. Eltekintettünk hát a part mentén haladástól, és az aszfaltúton a város felé vettük az irányt.

Mire Lagosba értünk, elállt az eső, így kiválasztottuk a vagy fél tucat kerékpár bérlési lehetőség közül a legolcsóbbat,  - ami így is többe került, mintha autót béreltünk volna  -  és megalkudtunk másnapra. a 40 km-re levő Sagres-be szándékoztunk menni, ami Európa legdélnyugatibb csücskén terül el. A várostól pár kilométerre található a St. Vincent fok, a sarkában a világítótoronnyal. Azt, hogy mire vállalkoztam, csak akkor kezdtem felfogni, amikor másnap a frissen vételezett drótszamarakon kifelé tekertünk a városból. A nyereg ugyanis már ekkor, pár perc tekerés után törni kezdte a fenekemet. Mi lesz akkor közel 80 km után? A hátizsákomból átcsoportosítottam a törölközőt a nyeregre, és go. Az út Lagos és Sagres között kétsávos, de mindkét oldalán egy plusz sávot toldottak hozzá, mintha direkt a kerékpárosok részére készült volna. Kellemes, lágyan hullámzó tájon fut keresztül, vagy tíz kilométer távolból követve az óceánpartot. Könnyű emelkedők, enyhe lejtők jellemzik, nagyjából az út feléig. Onnan erősebbek lettek a kaptatók, gyorsabbak a gurulások, és bizony erőlködni kellett, ki is fulladtam egy-egy emelkedőn, bár a lejtő mindig kárpótolt. Az utolsó 10 km majdnem végig lejtő, kissé délre fordul az út, így aztán a hátszél is segített bennünket, száguldottunk. Már nagyon fájt  a hátsóm, próbáltam helyezkedni a beton-kemény ülésen, de reménytelen volt. A városból jobbra tértünk, egy fokkal rosszabb útra, szelesebb terepre. A távolban már látszott a világítótorony tömbje, jó messze.  

A foknál kerékpáros figurával díszített nullás kilométerkő fogadott, szóval nem lőttünk nagyon mellé a járműválasztással. Itt magasabbak a part menti sziklák, erősebben fúj a szél, tornyosabbak a hullámok. Maga a világítótorony nem megközelíthető egyszerű mezítlábas turista számára, így a környező sziklákat jártuk körbe, és gyönyörködtünk a tomboló elemek látványában. Kolbászt ettünk az „Utolsó virsli Amerika előtt” elnevezésű bódénál, és a nap megkoronázásaként megálltunk életem legszebb strandjánál, ami Sagres előtt vagy 50 méter magas sziklák karéjában terül el. A sárga meredélyek több száz méter hosszú és vagy száz méter széles, lapos partot fognak közre itt, a homok pedig egészen finom. Sajnos a víz itt is jéghideg volt, a hullámok magasak, a szél pedig bolondul, marokszám vágta a képünkbe a homokot, de még is fantasztikusan élveztük a pancsolást, parton heverészést. Titokban reméltem, hogy soha többé nem kell a kétkerekű kínzóeszközre felülnöm, de ez az idő is eljött. Sziszegve próbáltam megtalálni a helyem a nyergen, de egyre csak rosszabb lett a helyzet. Az első pár kilométeren Sagres-ig még hátszelünk volt, alig kellett tekerni, de aztán szembeszelet kaptunk, a hosszú emelkedő, amin idefele suhantunk, most merő kínszenvedés volt. Egy-egy komolyabb szélroham után, amikor újra nekifeküdtem a tekerésnek, bizony kicsurrant a könny a szememből. A visszaút egyharmadánál kedvezően fordult az útirány, innen már csak oldal-, sőt, időnként hátszelet is kaptunk. Ettől persze nem sajgott kevésbé a hátsóm, de egyre több olyan szakasz volt, amin nem kellett már tekerni, elég volt kiállva gurulni lefelé. A legdurvább emelkedő persze Lagosban, a városon belül volt, közvetlenül a szállásunk előtt, ide már tényleg csak a meleg zuhany reménye hajszolt fel. Bizony jól esett a vacsora aznap este. Meg is érdemeltük.

Kajakbérlési lehetőséget a legnagyobb erőfeszítésünk ellenére sem találtunk, így maradtunk a szervezett kajakozás mellett, a délelőtti tengerparti heverészés után – a dagály miatt a szépséges Camillo strandból csak a fele látszott ki, ezen zsúfolódott össze a sok nyaraló a váratlanul szép időben – kettőre értünk a kikötőbe, és hamarosan ki is hajóztunk a város elé. Itt rövid eligazítás után (hogy a vízen minden fennmarad, kivéve a napszemüveget, illetve hogy cápatámadás esetén mi a teendő), vízre is bocsátották a csónakokat. Mi egyszemélyesbe ültünk, ez később a szűk átjárók, és keskeny barlangok között jó döntésnek bizonyult. Két vezető és egy kisebb motoros is kísért bennünket, ahogy a sziklatornyok között haladtunk, a meseszép óceánon. A kísérőnk jó beszédű, napégette fú, minden toronyról mesélt valami történetet, és minden amorf szikláról megmondta, hogy tulajdonképpen mire hasonlít. Behajóztunk a barlangok mélyére, és most alulról néztünk fel a kék ég felé a szűk lyukakon. A Ponta Piedade után erősebb lett a szél, haragosabb az óceán, csak úgy dobálta az apró kis lélekvesztőket. Nagyon élveztem, mert on-the top hajók voltak, rajtunk meg mentőmellény, szóval nem eshetett bajunk. A szirt mögött várt ránk a kishajó, lehetett ugrani a tetejéről, és már repített is vissza bennünket a kikötőbe. Csak a kikötői bódéknál láttuk meg, hogy tengeri horgászatra, sőt cápahorgászatra is van lehetőség ezen a csodás helyen, de akkor már sajnos késő volt, másnap hajnalban indult a vonatunk.

A szibériai orosz taxis morgott kicsit a 26 fokos verőfényes időjárásra, hogy ilyet még sosem látott, hogy ilyen rossz idő legyen, de túl korán volt csodálkozni. Végigaludtam az utat Lisszabonig, miután az összes maradék kajánkat befaltuk reggelire. Már melegebb szívvel néztem a fővárost, élveztem a nyüzsgést, a finom fagyit, a sokszínű tömeget. Atti fájó szívvel emlegette az elmaradt cápahorgászatot. Nem is baj, legalább lesz ürügy visszatérni.

Képek: Portugal

Video: Portugal

Vonat Lisszabon Oriente-Lagos retúr 92 euro/fő 
Kerékpár bérlés Lagos: 15 euro/ fő/nap
Kajak túra Lagos: 25 euro/fő http://daysofadventure.com/en/



Comments