Homokkőország




Homokkő-ország 2014.04.19-05.02. (Jordánia)
Előző nyáron beleakadtunk egy izraeli származású mászópárosba a horvátországi Paklenicán. Szó szerint együtt mozogtunk a falon, hiszen ugyanazt az utat másztuk, valahol a Kuk o Skradelin környékén. Így aztán valahányszor együtt ácsorogtunk a pár egyik vagy másik tagjával a standokban, beszélgettünk a mászókalandokról. Ők említették, hogy a kedvenc mászóhelyük a jordániai Wadi Rum sivatag, a maga vörös homokkő szikláival. Megnéztük a képeket, és nem volt menekvés. Karácsonyra már Jordánia útikönyvet kaptam Attitól, ő meg tőlem Wadi Rum kalauzt, nem is volt kérdés, hogy tavasszal indulunk.




1. Aqaba

Porviharban száll le a gép hajnali háromkor, de van taxi a reptéren, és a hostel recepciója is nyitva. A szobában viszonylagos tisztaság, és nagy fülledtség fogad, de túl fáradtak vagyunk fintorogni, ágyba esünk. Elalvás előtt még ordít egyet a müezzin, úgy fél 4 körül, úgyhogy elővigyázatosságból zárva hagyjuk az ablakot. Reggel, amikor elhúzom a sötétítőt, az első dolog, amit meglátok, egy kétszemélyes matrac, ahogy elzúg az orrom előtt. Ez bizony valamelyik felsőbb emeletről zuhanhatott ki, hacsak nem az égből potyog. A város ebből a szögből reménytelenül lepusztult, a Baraka szállót romos vagy félig kész betonépítmények veszik körül, és rengeteg a szemét, bár a távolban látszik a tenger is. Ha ablakot nyitok, azonnal maroknyi homokot vág a szemembe a forró, döbbenetesen erős szél.

Gyalog vágunk neki a város felfedezésének, a tenger felé indulunk, és két utcával lejjebb belefutunk a bazárba. Gyanakodva méregetjük a helyieket, és ez kölcsönös, ők is furán nézegetnek bennünket. A nők bebugyolálva, a férfiak a lábamat bámulják a rövidnadrágban. Hogy fogok itt bikiniben strandolni? Az utcák áruval és emberekkel vannak tele, az áru nagyrészt az otthon is szokásos olcsó műanyag vacak. Van még egy-két magokat, kesut, mandulát, mogyorót mindenféle színben és ízesítéssel árusító bolt, pénzváltók, és néhány kisebb, szinte csak tartós élelmiszert kínáló üzlet is. Váltunk pénzt, és elégedetten tapasztaljuk, hogy az árfolyam stabil, a rendszer megbízható. Az autóbérlést könnyen megtaláljuk, és megtudjuk, hogy sajnos a porvihar miatt le van zárva a sivatagi autópálya, ezért nem értek még vissza a kocsik, a mienk sem, úgyhogy később kell visszajönni.
A tengerparton újabb sokk ér. A helyiek, akik állig felöltözve fürdőznek a strandon, a kifogyó pillepalackokat lazán a tengerbe hajítják. Rémülten bámulok a palackok után, hiszen mégsem csaphatok a kezükre így idegenként, fürdőruhámban teljesen meztelennek érezve magamat. A tenger toleránsabb, már sodorja is magával a szemetet.

Estére megszokjuk a várost, zsúfolt, de nem túl bonyolult. A tengerpartot követi az egyik főutca, a másik kifelé vezet a reptér irányába. Mindkettő mentén rengeteg utcai árus és kajálda van, de rendes élelmiszerboltot nem találunk. Különösen a kenyér hiánya feltűnő. Végül egy árustól megkérdezzük, hogy mégis hol vehetünk kenyeret, erre széke alól kis csomagot ránt elő, kiszed belőle vagy három lepényt, és átnyújtja. Meglepve tiltakozunk, hiszen vásárolni szeretnénk, de a kedvessége lehengerlő. Azért még elmagyarázza, hogy hol találunk pékséget, és megérdeklődi, honnan jöttünk. Meglepetésünkre tudja, mi az a Magyarország, sőt pár szót beszél is magyarul, ha lehet, még szívélyesebben. Hoppá, itt szeretik a magyarokat! Egyre jobban érzem magam, főleg, amikor felleljük a pékséget, ahol a lepényen kívül ezerféle édességet is árulnak, ráadásul a környéken zöldségest is találunk, és a környező üzletekben némi juhsajtot és mutabal-t, padlizsánkrémet is be tudunk szerezni. A szél is csillapodik kicsit, homoktalanítás után ki tudunk ülni az erkélyre vacsorázni.


2. Wadi Numeira

Az autónk ütött-kopott kis Peugot, a hátsó kalaptartója teljesen hiányzik. Ezt persze csak reggel vesszük észre indulás előtt, de Atti a csomagteret borító filcből gyorsan eszkábál egy takarót, ami a nagy hátizsákot hivatott eltakarni a kíváncsi szemek elől a mai túránk alatt. Az úticélunkról egyetlen információm egy gps koordináta, de a telefonom szépen megtervezi az útvonalat hozzá. A Holt-tengeri autópályán haladunk észak felé, ami tulajdonképpen egy szélesebb kétsávos út, de olyan néptelen, hogy ez egyáltalán nem zavaró a keskenysége. Pokoli meleg van, ahogy a távoli helyek párás árnyékai között a hűvös szurdok felé autózunk. Itt már sivatag van az út két oldalán, a homok lágyan hullámzik, szúrós bokrok szakítják csak meg a táj egyhangúságát.

Amikor már közel járunk a jelzett koordinátákhoz, parkolóhelyet keresünk, és meg is találjuk az út bal oldalán, egy emlékmű mögött. Árnyék nincsen, úgyhogy semmi jóra nem számítunk a túra után. A szurdok felőli oldalon ligetes, elkerített kert, de a kapuja nyitva, belépünk hát. Beljebb jól látszik a szurdok nyílása, szóval jó helyen járunk. A ligetet elhagyva a szurdok köves aljában haladunk tovább, a patak vékony vonalát követve. Feljebb beduin tábor, rengeteg szeméttel körbevéve, a patakban fejtetőig beöltözött asszony szamárral és két kisgyerekkel, éppen vizet vételez. Belépünk a sziklák közé, egyre magasabb homokkő falak árnyékában haladunk. Egy kisebb ház méretű, beszorult kő alatt megyünk el, döbbenetes érzés. Lábunk alatt csordogál a víz, itt még egészen sekélyen. A falak mindenféle színűek és formájúak, de főleg sárgásak és lekerekítettek, a kanyarok egészen lágyak. A helyiek láthatóan ide járnak hűsölni, mert mindenfelé piknikezés nyomai, leégett tüzek és összecsomagolt, aztán nagyvonalúan otthagyott szemét. Ahogy egyre távolabb kerülünk az úttól, egyre kevesebb a szemét, és egyre érdekesebb a szurdok, a vizet már nem mindenhol lehet csak úgy átlépni, sokszor ugrani kell, aztán már teljesen ellepi az utunkat. Az apró kavicsos terepen leveszem a cipőmet, de így meg elég lassan haladok. Pár kanyar után már alacsonyabb sziklák övezik a vájatot, és egyszer csak kibukkanunk egy nyitottabb terepre, ahol rózsaszín virágú, döbbenetes méretű leánderbokrok nőnek. Elképesztő látvány a sárga sivatagban. Ez az a pont, ahová a koordináták mutatnak, még mehetnénk tovább, de eddig tart a szurdok. Két kilométer az egész, de csodálatos, egy más világ. Visszafordulunk hát, itt kinn rettenetesen meleg van, hívogat a szurdok árnyas, hűvös mélye. Az autónk sértetlen, pedig kicsit aggódtunk miatta.

Továbbhajtunk észak felé, és eléggé könnyen megtaláljuk a Wadi Mujib-ot, több tábla is jelzi, megkeressük a Holt-tenger-parti szállásunkat, és gyorsan bekapcsoljuk a légkondit. A Mujib Chalets környékét az RSCN (a jordán királyi természetvédelmi társaság) tartja karban, angolul jól beszél a személyzet, tiszta a környezet. A kis kőbungalók közvetlenül a Holt-tenger partján épültek, gyönyörű a kilátás a teraszról. Itt csak turisták vannak, senkit sem zavar a bikinim, úgyhogy átöltözünk, és a part felé vesszük az irányt. A víz tényleg olyan, mint a szirup, bár kellemesen hűsítő a hőmérséklete, minden mozdulatra fodrot vet benne a só. Sosem láttam még ilyet. A nagy kerek kövek a parton sárgásvörösek, de pár méterrel beljebb már vastag fehér sóréteg borítja őket. Óvatosan belemerülünk, mert olvastuk a figyelmeztetéseket, hogy vigyázat, nehogy a szembe, szájba kerüljön, mert előbbit marni fogja, utóbbiban kellemetlen ízt hagy. Atti azért megkóstolja, fintorogva prüszköl, hogy ez bizony keserű. Aztán csak hitetlenkedve élvezi a lebegést, mert tényleg nem tehet mást. Függőlegesen megállni alig lehet, akkor mellkasig kiemel a víz, legegyszerűbb hát egyszerűen feküdni rajta, naplementéig.



3. Wadi Mujib

A Mujib szurdokban többféle túrát is lehet tenni, mi a 8 órás Malaqi Trail-re neveztünk be, de a bejáratnál közlik, hogy kizárólag a Siq van kiépítve, az járható. Ez az összes közül a legkönnyebb út, vezető nélkül is járható. Leszurkolod a 20 JOD-ot a belépésért, átveszed a mentőmellényt, és már mehetsz is. A bejáratnál azért figyelmeztetnek, hogy inkább add le a nem vízálló holmidat, mert úszni kell. A szálláson már tájékozódtunk az ideális lábbeliről, és leginkább a zárt cipőt ajánlották, így abban indulunk neki. Eleinte furán érzem magam, ahogy a derékig érő vízben a cipőmben cuppogok, de aztán megszokom, tényleg kellemesebb lehet a kavicsos talajon, mint a szandál. Ahogy a roppant falak közé érkezünk, víz is mélyebb lesz, már el is lep. Tudom, hogy vízálló a kamerám, de azért igyekszem nem áztatni, a mellény vállához csúsztatom be, ahogy a kifeszített kötél mentén egyre beljebb húzom magamat a sötét sziklák között. Ez a szurdok mélyebb és vörösebb, mint a tegnapi, magasabbak a falai, valahogy jobban fölénk borul. Szép színes, csíkos homokkő sziklák között járunk, fantasztikus minták között. A nap néha utat talál a szurdok mélyére, ilyenkor fényes csíkot húz a párás levegőbe, és felragyognak a színes, sima kövek.

Sekélyebb helyre érünk, itt viszont nagyobb a sodrás, kissé nehezebb felfelé haladni. A szurdok mélyén hatalmas kövek fekszenek, a víz kisebb zuhatagokban talál utat magának lefelé, ezeken keresztül haladunk egyre feljebb. A nehezebb részeknél, nagyobb sodrású helyeken, meredekebb fellépéseknél kötelet feszítettek ki, vagy vaslétra segíti a haladást, két helyen pedig beépített segítő is vigyázza a turisták épségét. Az ilyen szakaszokon jól jön a zárt cipő, persze ez is telemegy a kanyon mélyét borító egészen apró kaviccsal, időnként leülünk a nagyobb kövekre, cipőt üríteni.

Vagy 10 méter magas vízeséshez érkezünk, ez sajnos az út végét jelenti; látjuk fenn csillogni az ereszkedő standot, de pillanatnyilag használaton kívül van, nyilván csak akkor lehet rajta leereszkedni, amikor a teljes út járható. Vágyakozva nézegetjük, de hiába, itt a vége, vissza kell fordulni. Meglepetésünkre az egyik vízesésnél az ott üldögélő vezető szól, hogy ugorjunk, Atti már ugrik is, de nem túl boldog utána, mert pont a közepébe esett, ahol a víz a mosógép dobjához hasonló üreget vájt, és nagyjából úgy pörög is benne. A következő ugrása már jobban sikerül, ettől én is kedvet kapok, ugrok, úgyis rommá vagyok már ázva. Visszafelé is nagy élmény a szurdok, persze semmi veszélyes nincs benne, de egészen csodálatosan szép.
Az édes víz után lebegünk még egyet a sósban, de aztán elhagyjuk a Holt-tenger környékét, és irány a Királyi út.


4. Dana

Keletre indulunk, a hegyek felé, hamarosan már alig látszik mögöttünk a Holt-tenger. Leánderrel borított kanyont keresztezünk. Nagyon szép, de más növény nem nagyon terem errefelé, legfeljebb még valami száraz kórószerű bokrocska. Egy idő után feltűnik a Karak-i vár hatalmasan tornyosul a völgy fölé, de nem megyünk be, csak kívülről csodáljuk meg a masszív tömbjét, és a kilátást szemléljük meg a falairól. Dana felé haladva kissé zöldebb a táj, már valamiféle cserjék is vannak, sőt fákat is láthatunk, de keservesen lassan haladunk a szerpentines úton, ami több városon is keresztülvezet. Itt ér bennünket az egyetlen atrocitás, apró gyerekek állják el az utunkat, és csak a harcias kiugrásomra rebbennek szét az autó körül. Később látjuk, hogy a hátsó ablaktörlő lapát fel van hajtva, alighanem le akarták törni. A bérelt autó is sokat hörög, csendesen imádkozom, hogy kibírja az utat.

Dana környéke zöldebb az eddigi tájaknál, és nagyon szép, már az útról látszik, hogy egy óriási szurdok szeli ketté a fennsíkot, vagy 500 méter széles, és hasonlóan mély. A szállásunk itt egyszerű sátortábor, elég könnyen meg is találjuk. A szakadék szélén áll, 4-5 kis ház, és ugyanennyi beton aljú, fémkeretre feszített sátor, plusz egy központi épület. A tulaj szívélyesen fogad, megkérdezi, melyikben szeretnénk aludni. Nem vagyok túl lelkes, a ház sem vonzóbb, mint a sátor, így Atti kérésére maradunk a sátornál. A vizesblokk rémisztő, így kihagyom a zuhanyt, végül is délután fürödtem. Járunk egyet a szakadék peremén, csodáljuk a tájat. Arab család heverészik az út mentén, csak úgy kiautóztak ide beszélgetni, nézelődni. Fekete íriszek nőnek mindenfelé, ilyet még soha nem láttam. Itt vacsorázunk, még Aqabából származó sajtot és padlizsánt lepénnyel, de megyünk is vissza, erősen hűvösödik. A kertben ég a tűz, köré húzódunk, beszélgetünk az egyébként eléggé szófukar angol párral, és egy helyes, aprócska termetű francia nővel, aki fiatal jordán kísérővel járja a vidéket. Danielle-nek hívják, és fotós, sajátságos angolt beszél, az elfelejtett szavakat francia kifejezésekkel, vagy egyszerűen csak grimaszokkal helyettesíti. Észre se vesszük, hogy a beszélgetés közben petróleumlámpákat csempésznek a sátrunkba, csak lefekvéshez készülődve szembesülünk a szörnyű szaggal. A lámpát a sátor elé száműzöm, és megpróbálok jó mélyre bebújni a selyemzsákba, hogy a lehető legkevesebb felületen érintkezzem a nem túl tiszta itteni takarókkal. Pedig szükség van ezekre, meglepően hideg az éjszaka.

Előző este megállapodtunk a szállásadóval, hogy vezetővel megyünk túrázni, ami persze lehúzásnak bizonyul, mert az angolok külön vezetőt kapnak, pedig ugyanazon az útvonalon megyünk. Eleinte lázadozunk, de aztán elkönyveljük magunkban a veszteséget, mint egyfajta támogatást, amit az ittenieknek nyújtottunk. A kísérőnk fiatal fiú, csak annyira beszél angolul, amennyire feltétlenül szükséges, de kiderül róla, hogy egyetemre jár, és később majd az idegenforgalomban akar dolgozni.

Leereszkedünk a völgy mélyére, aztán megindulunk a túloldalon felfelé, a lapos homokkő buckák irányába. Vezetőnk végigkalauzol bennünket egy sor barlang mellett, amiket szintén megtaláltunk volna egyedül is, és tovább barangolunk a lekerekített puklik rengetegében. Egy rétre érve pihenőt rendel el, nyilván nem számoltak az erőnlétünkkel, szóval lassú a tempó, így teát főz nekünk kis tűz fölött kannában, mentát is tesz bele, aztán elégeti a papírpoharakat. Errefelé szintén nem szokás szemetet hagyni. Még egy ideig kacskaringózunk a dombok között, de már egyre gyakrabban csörög a fiú mobilja, sejtjük, hogy most meg lassúak voltunk, oda kellene már érnünk, meg is érkezünk egy hostel kerítéséhez, hamarosan megjelenik a táborunk vezetője a dzsipjével, és visszafuvaroz bennünket.

Petráig Danielle-ék is velünk jönnek, valahogyan belepréselődünk a kicsi autóba, és továbbállunk. Telefonon próbálnak szállást szerezni, nem sok sikerrel. Azt a szállást is megpróbálják, ahova mi foglaltunk (Al-AnbatII.), de a foglaláshoz képest dupla árra kapnak ajánlatot, így tovább keresgélnek. Végül nekik is akad szállásuk, megköszönik a fuvart, és taxit hívnak. Mi pedig elfoglaljuk a kedvenc jordániai szobánkat, ami bár délre és nyugatra néz, mégis hűvös és szellős, két irányba is nyitottak az ablakai, tűrhető a fürdője és működik a wifi!



5. Petra

A szálloda körül rengeteg kis étterem is van, körüljárunk, és beülünk egybe, megkóstolni a helyi ételeket. Saormát rendelek, ez az itteni nyárson sült hús különlegesen fűszerezve, valami tésztába csavarva és még egyszer ropogósra sütve. Nagyon ízlik, elégedetten bámuljuk a naplementét a város fölött, teát szürcsölgetve.

Vettünk jegyet az éjszakai Petra-nézésre (12JOD), és mivel a látogatóközpont bejárata csak párszáz méterre van, legyalogolunk addig. Jó nagy tömeg gyűlik össze, de a belépés után szétoszlik a kavicsos úton. Hamarosan elérjük a kanyon bejáratát, ami tulajdonképpen az ősi város kapuja. Papírzacskóban lobogó gyertyák szegélyezik az utat, csoda, hogy fel nem gyulladnak. Ez is egy szép szurdok, 3-10 méter széles, csak jobban kiépített, mint az eddigiek. Lábunk alatt egyenetlen kövezés, vagy keményre döngölt kavicsos talaj. A falak itt is magasak, összehajlók. Nemsoká kiérünk a Kincstár előtti térre, érezhetően megáll a lélegzet, nemcsak az enyém, mindenkié. A roppant épület előtti téren több száz gyertya lobog, imbolygó fényük megvilágítja a rózsaszínes homlokzatot. Távolabb hosszú sorokban szőnyegek kiterítve, azokra kuporgunk, és várjuk, mi történik. Elképesztő mennyiségű ember érkezik, de a nagy tér elnyeli a tömeget. Lassan csönd lesz, zene szól, valami furulya féle hangszer, aztán egy gitárhoz hasonló, később utánanéztem, a taqsim az. Egy ember beszél, arabos angolsággal a helyről, a zenekarról, nem is nagyon figyelek, élvezettel szívom be az ősi város hangulatát.

Másnap reggel már újra itt vagyunk, a Siq-hez vezető kavicsos út mellett ezúttal lovasok, ló vontatta kocsik száguldanak, kifestett szemű férfiak ajánlgatják a lovaglást, kocsizást. Kihagyjuk, nem vonz túlságosan a lovaglás, pedig gyönyörűek az itteni lovak, arányosak, izmosak, lobogó sörényűek. A Siq most is zsúfolt, főleg, hogy most lovak is járják, nem csak turisták. Két napos jegyet vettünk, így a napot teljes egészében a „kötelező” látnivalók megnézésére szánjuk. Persze nem fogunk ellenállni, ha valami látnivaló elcsábít bennünket. Megnézzük újra a Kincstárat, nappal is fantasztikus látvány, bár bemenni nem lehet, és igazából csak a homlokzat érdekes. Egy újabb szurdok-ág után hatalmas térre érünk, amelynek minden oldalán sziklába vájt homlokzatok magasodnak. A téren bódék sorakoznak, árusok ácsorognak. Hallottuk korábban, hogy a beduinok valahogy elérték, hogy a zárt területen lakhatnak, és kínálhatják a szolgáltatásaikat, de eléggé zavaró. Szép népek ezek itt a színes ruháikban, bár a gyerekek mocskosak, a felnőttek vastagon kifestve, vadak és merész tekintetűek. Valahogy kényelmetlen a jelenlétük, túl közel jönnek, túlságosan bámulnak, vagy csak egyszerűen túl sokan vannak. A téren van a színház is, amit még a nabateusok vájtak a sziklába, valamikor i.e. 200 és 100 között. „A 45 soros nézőtéren eredetileg 3000 ember fért el. A rómaiak nem sokkal Petra 106-os elfoglalása után helyreállították a színházat. A kibővített nézőtéren a város lakosságának majd 30%-a (kb. 8000 fő) elfért. A 363-as földrengésben a színház súlyosan megrongálódott. Az épület egy részét lebontották és köveit felhasználták a város más részeinek helyreállításához.” – Wikipedia. Azért most is látványos a több soros félköríves színháztér, hihetetlen, hogy ez a sziklába vájták, még akkor is, ha puha a kőzet. A tér jobb oldalán a Királysírok vannak, ezt egyelőre nem nézzük meg, minél előbb a Monostorhoz szeretnénk érni, még mielőtt a hőség elüldözne bennünket.

Oszlopos, szellős utca következik, bal oldalán római stílusú terek, és az egyetlen épített épület maradványai látszanak. Hatalmasak a méretek, felemelő a romok között sétálni. Egy térre érünk, a város egykori főtere, itt szamarak és tevék ácsorognak, a beduinok itt már szamaragolást kínálnak, mert lépcsők következnek, sok-sok lépcső a Monostorig. Eléggé utálom, hogy közvetlenül mellettem húznak el a szamaras helyiek, a bamba turisták szamárháton, kétségbeesetten kapaszkodva a meredek lépcsőkön felfelé erőlködő állatokba. Kutyák is kóvályognak a lábaink körül, karcsú, rövid szőrű, változatos színű ebek. A lépcsők mentén is mindenfelé a szakadt bódéikból bóvlit áruló helyiek. Pedig csodálatos a táj, az út végig költői szépségű homokkő ormok között vezet. Végül kiérünk egy hatalmas térre, piramis alakú szikla elejébe gigantikus homlokzatot vájtak, még a Kincstárnál is nagyobbat. A kutatók szerint hajdan királysír lehetett az épület, de később vallási célokra is használták. Mindenesetre döbbenetes látvány.

Kicsit tovább haladva magaslatra érkezünk, ahol a fennsík óriási szakadékban végződik, meglepve ülök a szélén. A kanyon rémisztően mély, gigantikusan széles, az anyaga pedig a sárgás-rózsaszín városhoz képest egészen fekete, vad és nyers. Az a fajta hely, ahol az ember csak leül, és meghatottan ámul, magába szívja a közeget, a mélységet, a távolságot, mély levegőt vesz, és csak figyel.

Mire visszaérünk, a vádlim lilásra ég, a vállam vöröslik, a nyakamon húzódik a bőr. Minél több helyen takarom el magam az ingemmel, kendőmmel, de már nagyon nagy a meleg, az utolsó métereket kornyadozva tesszük meg, és bevetjük magunkat a hűvös szobánkba. A városban szerzünk kencét, és vastagon bekenve magunkat, csak pihenünk.

Az útikönyv szerint rengeteg egyéb túra is van Petrában, mi végül egy szurdokot választunk, a Wadi Muthlim-ot. Hiába no, szeretjük a szurdokokat. Ez pont a Siq bejáratánál nyílik, jobbra indulunk a sűrű leanderek között. Szépen mintázott vöröses falak között járunk, ez a szurdok szűkebb az eddigieknél, falait néha természetes falfülkék tagolják, ahol könnyebb nyomvonalat keresve kanyarodott egyet a folyó. A falfülkéket itt-ott domborművek, faragások díszitik. Egy-két szűkületbe is beleszaladunk, ahol pár métert le vagy fel kell mászni, de alapvetően nem nehéz a terep. A talpunk alatt sokszor csak egy keskeny vályú, két kezemmel elérem a két szemközti falat. Az útikönyv figyelmeztet, hogy ne menj esős időben ebbe a szurdokba, mert elsodor a víz, most már értem, miért. Szörnyű lehet, ha itt ér az áradat, ebben a mély kővályúban.

Aztán kiérünk a szurdokból, néptelen, de széles völgyben járunk, a völgy falát bejáratok tagolják, szemmel láthatóan emberek élnek itt, ha most nincsenek is itthon. Elkerített részeken baromfi kapirgál, az árnyékban egy munkanélküli csacsi búslakodik, száradó ruhák lengenek. Teljesen képtelen ötlet itt lakni, de a beduinok számára valószínűleg praktikus. Turista szemmel kétségkívül egzotikus, bár eléggé visszataszító is.

Egy kövön gigantikus gyík sütkérezik, megvan vagy 50 centi, és csak akkor rezdül meg, amikor már egészen közel kerülök az objektívvel. Balra laposra koptatott lépcsősor emelkedik, természetesen elindulunk rajta. Csodálatos színű vörös falak mellett haladunk el, ámulva kaptatunk egyre magasabbra, bár a meleg újra támad, szerencsére hoztunk magunkkal vizet. A lépcsősor a hegy tetejére vezet, ahol némi offroad kalandozás után találunk egy árnyékos erkélyt, ahol megpihenhetünk. A placcunk alatt kétszáz méteres mélységben pont a nagy tér terül el, ahol tegnap kószáltunk, és ahol ma is hordákban árad a turisták tömege. Innen fentről még döbbenetesebb a színház félköríve, az oszlopos utca, a város forró hangulata.
Lemenet még megnézzük a királysírokat, az előző napihoz hasonló szép, színes falfülkék, de az előző napból tanulva még az igazi forróság előtt visszaérünk a szállodába.


6. Wadi Rum

Hogy vártuk ezt a napot! Végre itt vagyunk. A széteső-félben levő kis bérelt autót leadtuk Aqabában, taxit fogadtunk, és a jó kedélyű, szívélyes bácsival kiautóztunk a nemzeti park bejáratához. A Visitor Center tulajdonképpen egy pár házból álló falucska, a taxi egy lepukkant épület előtt áll meg, egyik fele kis üzlet, ahol kólát, banánt, kekszeket és csokikat lehet venni, másik fele szőnyegekkel borított depó, ahova a turistákat raktározzák kiszállítás előtt. foglaltam szállást az egyik sivatagi kempingben, és a tranzit hozzátartozik a szolgáltatáshoz, de nehezen tudom elképzelni, hogyan zajlik ez a gyakorlatban. Hát így. Leültetnek, és várakozunk. Kérdésünkre, hogy mikor visznek ki, csak mosolyognak, hogy kicsit várni kell. Kedvesek, de nem bőbeszédűek. Végre megjön a dzsip, telepakolják kajával, a csomagjainkat a tetejére dobják, és elindulunk. Üvölt a helyi zene, jordán népzene és modern ritmusok keveréket, errefelé mindenki ilyet hallgat, nekem is tetszik. A falu végén folytatódik az út, egyenesen a sivatagba. Valójában tényleg csak nézőpont kérdése, hogy ez most akkor egy sivatag hatalmas sziklatornyokkal, vagy egy óriási szakadozott bevágás a sziklafennsíkon. Keletkezését tekintve mindenképp az utóbbi, ránézésre azonban sokkal inkább sivatag. Félelmetes sziklafalak mentén, de jól járható úton száguldunk a tábor felé, ami a következő két napban az otthonunk lesz.

A tábor egy közepes sziklatorony tövében terül el, egyetlen kőépülete mellett szabályos sorban lakósátrak, plusz egy hatalmas közösségi sátor. A kőépület tisztasága rémisztő, de a sátor maga tiszta és kellemes. Igazából egy szőnyeggel borított fémváz, deszka pallóval, ami vagy fél méter magasan lebeg a sivatag felett a négy lábán. Két oldalán két egyszerű ágy, szemközti falán kicsi, jól zárható ablak. A selyem hüttezsákra szükség lesz, de minden egyéb megvan itt.

Persze azonnal felmászunk a szikla tetejére, hogy körbenézzünk. Fekete felhők gyülekeznek a távolban, de pár csepp eső esik csak, az egészet elfújja a szél. Kinézünk egy nagyobb sziklát vagy egy kilométerre, és keresünk rajta utat a tetejéig. Érdekes mászás, de nagyon fura kőzet. Nem lehet tudni, hogy megtart-e, vagy összeszakad, ha rálépsz, egyszerűen ránézésre lehetetlen ezt eldönteni. Szerencsére könnyű a terep, és naplementére felérünk a tömb tetejére. Sok helyen olvastam, hogy a naplemente a legcsodálatosabb dolog a sivatagban, és ez ebben a pillanatban tapasztalássá is válik. Csak ülünk és bámulunk, és csak jó pár perc múlva villan az agyamba, hogy innen még le is kell menni valahogy, lehetőleg a teljes sötétség beállta előtt. Kőbabákat találunk, azokat követjük lefelé, de egyszer csak elfogynak. Ijesztően sötétedik, és ami felfelé viszonylag könnyű terep volt, lefelé kimondottan ijesztő. Nagy nehezen azért megleljük az utat, és vacsorára vissza is érünk a táborba.

Bár drágálljuk a helyi dzsipes túrát, mégis befizetünk egyre, túl nagyok a távolságok, hogy gyalog túrázzunk, és egy kicsit meg is vagyunk még szeppenve, mert a sivatag nagynak tűnik, és zegzugosnak. Vörös homokdűnékhez visznek bennünket, a fiatal sofőr felerőlteti a kocsit az egyik dűne tetejére a mély homokban nem kis teljesítmény. Gömbölyű, alig alátámasztott formáció következik, majd az egyik csodás sziklahíd, mi persze felmászunk rá, majd valami falrajzok, nem nagyon hisszük, hogy igaziak. De itt tudunk kicsit pihenni az árnyékban, az egyik sofőr taqsim-ot penget, énekel, elég szépen, hogy a csapat körülvegye, és tapssal biztassa, jó a hangulat. Teázás is van, természetesen, ez része a programnak (üzletnek). Még egy nem túl mély, ám annál szebb kanyon nézünk meg, ahová rajtunk kívül nem nagyon másznak be az emberek, és itt persze ki lehet próbálni a híres sivatagi deszkázást is. Atti persze azonnal rácsap, és felcipeli a boardot a homokdomb tetejére, de a lecsúszással meggyűlik a baja, ez a domb sajnos nem elég meredek ehhez a játékhoz. A bérbeadó szó nélkül visszaadja a pénzt, szerintem simán megél annyiból, amit nem kérnek vissza tőle.

A napot különleges vacsora zárja, hagyományos módon már egész délután sütötték a segédek a csirkét a hordóban, amit verembe süllyesztettek és izzó parázzsal vettek körbe, mostanra porhanyósra puhult, alig lehet abbahagyni, olyan finom. Délután összebandáztunk a közös sátorban egy japán és egy venezuelai fiúval, Shuei sziklamászó, Laro Spanyolországban él, és mindenki tele van jobbnál jobb sztorikkal, így előkerül a magyar pálinka is a vacsorához, a jó hangulat garantált.

Harmadnapra most már tényleg mászást tervezünk, ezért húztuk végig magunkkal a kötelet, beülőket az egész utazáson, hogy mászhassunk a homokköveken, így kinézünk egy könnyebb utat a Visitor Center környékén, reggel bemegyünk a menetrend szerinti dzsippel, összepakolt cuccunkat a tranzitváróban hagyjuk, és nekivágunk a falutól nyugatra elhelyezkedő sziklatorony felfedezésének.

Sok rosszat hallani az itteni mászásról. A sivatagban való eltévedést a helyiek túlmisztifikálják, lehet a neten jó térképet találni, és az utak is jól járhatók, de a sziklák közt nem könnyű megtalálni a beszállást, elég nagyok a távolságok, és a mészkőhöz/gránithoz szokott európaiaknak elég szokatlan a porladó, kiszámíthatatlan homokkő. Ha legközelebb mennék, dzsipet bérelnék, és önállóan közlekednék, mert a helyi sofőrök nem igazán hajlanak a magán akciókra, a környék gyaníthatóan a turista –bizniszt irányító vezérek kezében van, akik leginkább lehúzni szeretnék a pénzes külföldit. Ráadásul a télen szörnyethalt egy francia hármas pont ezen a sziklán, a helyiek előszeretettel mesélik a sztorit mindenkinek.

Így aztán nem vagyunk túl acélosak, amikor 10 körül nekivágunk. A faluból kivezető utat könnyen megtaláljuk, de a hegyen azonnal elvétjük az irányt, és erre csak mintegy 200 méter szint leküzdése után döbbenünk rá. Eddigre viszont már olyan erősen tűz a nap, hogy minden porcikánkból csorog az izzadság, a kopár kövek mindenfelől sugározzák a meleget. Visszaereszkedünk kissé, és a bevágásban folytatjuk az utat, ezúttal a helyes irányba, egy meredek falú széles katlanban. A nap mintha függőlegesen a fejünk felett állna, sehol sincs árnyék. Egy kanyar után már látszik a fal, ijesztően függőleges, és csodálatosan szép. Utolsó erőnkkel botorkálunk el a lábához, hogy megnézzük az első hosszt, és felvesszük a beülőt, mászócipőt. A kő annyira forró, hogy a cipőn keresztül is égeti a talpamat, a fal hármasért egyáltalán nem bizalomgerjesztő, a mászásnak semmi nyoma rajta, nem tudjuk, van-e benne valamilyen eszköz egyáltalán. Én mondom ki először, de érzem, hogy Attiban is ez van: ma itt nem fogunk mászni. Vert seregként keressük meg a fal aljában az egyetlen talpalatnyi árnyékot, és visszavedlünk túrázóvá. Visszafelé megállunk kicsit annál a meglepő jelenségnél, ami itt a sivatagban nem túl gyakori. A Lawrence-forrás egy jó nap horpadás az egyik sziklafalban, élénk zöld moha borítja, peremén pedig vékony sugarakban csordogál a friss, jó ízű víz. Megtöltjük a camelback-et, és visszavonulunk a faluba, vár ránk a beach.


7. South Cost

Aqabától vagy 10 kilométerre délre foglaltam szállást, hogy kellően távol legyünk a várostól ezeken az utolsó, pihenésre szánt napokon. A part közel van, de első látásra nem túl érdekes: keskeny sóderes sáv, unalmas, lapos vidék. Közelről még rosszabb a helyzet, a beach-et ugyanis vastagon borítja az eldobált csikk, jégkrém-pálca, csokis papír. Csak akkor lepődünk meg, amikor besétálunk a vízbe, már egy méteres mélységben színes halakat, korallokat látunk. Itt feltétlen búvárkodni kell.

A szállásunkon kirakott térkép két tucat merülő helyet jelöl, az oktató szimpatikus, kedves srác. Pár kilométerre utazunk csak a dzsippel, és már kapjuk is a felkészítést. Az első merülőket mély vízbe viszik, én oda nem mehetek, addig napozok a parton. Atti és a kísérőnk hajóroncshoz mennek, ahol rengeteg halat látnak. A roncs belsejébe is bemennek, megnéznek egy levegő-zárványt, de belélegezni tilos, tele van mérgező gázokkal

Nagy a felfordulás a parton, valaki érdes cápát látott, a kísérőnk teljesen lázba jön, sürget bennünket, hogy menjünk minél hamarabb, hátha még láthatjuk. Én szokás szerint halálra izgulom magam, cápa nélkül is. Begyalogolunk a vízbe, és próbálok nyugodtan lélegezni, lemerülünk. Itt kezdődik a csoda. Az úgynevezett Japán kert-ben járunk, és a víz alatti világ méltó a nevéhez, színes korallok között ezerféle színű és formájú hal úszkál. Nem tudok betelni vele, észre sem veszem, hogy kísérőm elengedte a kezemet, innentől önállóan haladok a víz alatti ösvényen. Az egyik szikla hajlatában két lion fish bujkál, csodaszépek. „Ilyen nincs is”- fogom a fejemet, amikor végre újra kinti levegőt szívok, hiszen eddig csak az Adrián jártam a víz alatt, és ott pár tengeri uborkán kívül nem sok élőlényt láttam. Itt viszont pezseg az élet, a színeknek és formáknak olyan kavalkádja nyűgöz le, amilyet még sosem tapasztalhattam.

Hajnali 2-re hívtuk a taxit, de valamit félreértett, délután kettőre jön, csak azzal tudjuk meggyőzni, hogy ő értett félre valamit, hogy feltesszük a kérdést, mi a csudáért rendelnénk taxit délutánra, hiszen akkor sorban állnak a taxisok a környéken. Aztán felfogja, és percre pontosan hajnali 2-kor meg is jelenik a szállásunkon. Annyira izgulok a hazautazás miatt, hogy a fényképező gépemet simán ottfelejtem a kis pihenőben, ahol éjszaka a szállás gondnokát filmeztem, aki meglepő módon nemcsak frissítőt hozott nekünk, de a taqsim-ját (gitárszerű húros hangszer) is, és énekelgetett. Csak a biztonsági ellenőrzés után veszem észre, hogy nincs nálam a kamera, első gondolatom a kétségbeesés, hogy buktam a 10 nap fotóit, filmjeit. A második az angolul nem túl precízen beszélő, de lelkes taxis. Felhívjuk, és úgy tűnik, megérti, mit szeretnénk tőle: nyomja a gázt vadul, és hozza utánunk a húsz kilométerre levő szállásról a gépemet. Beindul a reptéri gépezet is, kézről kézre adnak a biztonsági őrök, egészen a bejáratig, hogy ott várjam a taxist. Telnek a percek, nem tudok semmit, egyedül vagyok, a felvigyázóm nem beszél nyelvet, csak biztatóan mosolyog. Aztán feltűnik az ajtókeretben a taxis vigyorgó holdvilágképe, véres kardként tartva maga elé a megtalált kincsemet, a fényképezőgépet. A jordánok fantasztikusak! 

Video: Jordan Képek: Jordan


Comments